Fejes Endre
A HAZUDÓS
KOSSUTH KIADÓ
Tartalom
Vigyori
A Hazudós
Eljegyzés
Vízágyú
A Bűvész
Tonio
Levél a rokonnak
Mocorgó
Karácsony előtt pár nappal ismerték meg egymást.
–Né csak, tán napozol? – így szólt ámultan az öreg, és megállt a pad előtt. – Vagy odaragadt a feneked?
De a fiú csak nézte tovább a sűrű hóesést, olyan mosollyal, mint aki hangot hall a fehér, esti csöndben.
–Figyelje csak, énekelnek – szólt aztán, és ujját a szája elé tartotta. – Meg a varjak is szállnak. Félnek valamitől...
–Na igen, persze... – vakarta tarkóját az öreg, és tanácstalanul nézte a hóba süppedt padokat, az alvó csúszdát és a fehér paplanú, néma homokfürdőt is. Majd hirtelen a fiú szájához hajolt. – Te ittál! – kiáltott boldogan, és felrángatta őt a padról. – Nem takarodsz haza!
A fiú riadtan hátrált, mint aki pofontól tart, pilláján hócsillag remegett.
–Ráérek – szólt halkan, és félénk mosollyal így folytatta. – Mert én főbérlő vagyok. Saját kulcsom van. Ma kaptam Kopetitől.
–Ki az a Kopeti? – kérdezte az öreg, amikor elindultak.
–Széntróger. Kapna tőle egy pofont, bukfencezne.
–Rokonod?
–Igen – bólintott a fiú –, anyámnak volt a szeretője...
–És már nem az?
–Nem hát! De nagyon szépen viselkedett délután. Húsz forintot adott a sírásónak, és nekem is fizetett két féldecit.
Befordultak az Aggteleki utcába. A fiú megállt az is-kola pinceablakánál, hol az áramfejlesztő kísérteties fénnyel duruzsolt, és melengette magát. Az úttesten kopott sereg lapátolta a havat.
–Holnap én is jövök – bámulta őket a fiú. – Aki annyit eszik, mint én, annak pénzt is kell keresni. Kopeti megmondta. Újságpapírt csavarok majd a lábamra.
–Az jó – felelte az öreg, és bólogatott is hozzá. – Ügyesen kell, a harisnya alá...
Aztán gondolt egyet, behívta a fiút a kocsmába, és két stampedli rumot kért.
–Anya, ha ivott, mindig énekelt – tette le poharát a fiú és mosolygott. – "Hajmási Péter, Hajmási Pál.” Mint a gramofon. Nem hagyta az embert aludni.
–Mit nevetsz! – förmedt rá az öreg, és sokáig dühösen krákogott. – Beteg volt?
–Megcsapta a vas. A mellén – felelte a fiú. – Borogatta ólomvízzel, ecettel, mégis levágták. Azt mondta Kopeti, az orvosok elfuserálták őt...
Később az öreg begombolta a kabátját.
–Majd csinálunk valamit – mondta csöndesen. – Valamit kitalál mindig az ember...
Aztán elmentek.
Még sötét volt a városban és kegyetlenül hideg, de a zsinórokon lógó lámpák alatt az esztergályosok már itatták a csapágyakat, és rekedt kiáltásokkal űzték egymás szeméről a korán kelő emberek hajnali bódulatát.
Csak az öreg búgatta egyedül a motort.
–Ahogy a fű nő, olyan lassan engedd rá – szólt aztán fáradtan, és megtörölte a kezét. – Ha újra eltöröd, bottal kergetlek ki!
A fiú nem bánna egy-két pofont. Boldogan elfutna, ki a kapun, akárhova, csak el ettől a géptől. Hisz láthatná az öreg, hogy fél tőle, szédül vad forgásától, mért kínozza? De nem szólt, sóhajtani sem mert.
Lehajtott fejjel lépett a deszkára, és megrántotta a kapcsolót.
S megint pattant a kés, a fúró, sikoltozott a kínzott rézcsap, és görbe tánccal szórta olajkönnyeit.
Az öregből kirobbant a visszafojtott düh.
–Te átok! – rázta hatalmas öklét. – Te két lábon járó átka annak a huncut Istennek!
A fiú a falhoz lapult, szorosan a hátával, és az odasereglőkre kerekítette rémült szemét.
–Nézzétek, még vigyorog – szólt egy esztergályos, és erős ujjával a mellébe bökött. – De hülye fia vagy az anyádnak.
A fiú nem is köhintett tőle, nevetett a többiekkel, hisz érti ő a tréfát. Csak később, mikor egyedül hagyták, és felbúgtak mind a motorok, tapogatta meg óvatosan vékony csontját az ingen keresztül.
Aztán nagyon sokáig állt a padnál, de vele senki nem törődött többé. A téli napfény a porlepte villanyórát is elérte, mikor egy kislány a kezéhez nyúlt.
–Más is eltöri a kést – nevetett. – Meg a fúrót is. Nem olyan nagy baj az...
Ő hárfázott tovább maszatos ujjával a fűtőtest bordáin. Aztán kihúzta magát.
–Elmegyek – mondta határozottan, és szipogott kettőt az orrával. – Hiába kiabál az öreg. Nem félek én tőle sem...
Az öreg a hegesztőből lépett ki, mikor meglátta őt a dermedt csövek és hólepte ládák között az udvaron.
Odament hozzá.
–Nem megy ez neked – dörmögte csöndesen. – Feltekernéd magad a szíjra. Aztán engem csuknak be...
–Igen – felelte a fiú, és a cipőit bámulta. A szakadt bőrön át látszott az ázott harisnya. Topogni kezdett a hóban, az öreg is odapillantott.
–A fenének élsz te a világon? – kérdezte, és dühösen meglóbálta a hosszú tűzfogót, melynek beharapott szájába füstcsíkot húzott az izzó acél.
De hogy erre a fiú nem tudott választ adni, nagy sóhajjal leeresztette a mérgét.
–Menj, pucold le a padot – mondta lemondóan.
És megvetően utánaköpött, mikor behúzott nyakkal iszkolt előle, vissza a műhelybe.
Az emberek pár nap alatt megbarátkoztak a fiúval.
–Szervusz, te Vigyori! – köszöntötték hajnalban, és megálltak a padjánál. – Kivel aludtál az éjjel?
–Senkivel sem – felelte ő vigyorogva, és mindig elpirult.
Ezen is lehetett nevetni, de az igazi mulatság később jött. Tudták, hogy remeg az öregtől, s ha bajt csinál, még a motorját sem állítja meg. Csak behunyja a szemét, és áll a deszkán mozdulatlanul.
–Már imádkozik – bökdösték ilyenkor egymást az emberek, sokáig lesték őt, míg kipukkant a kacagás.
–Boga bácsi! – kiabálták. – Vigyori szétszedte a masinát! Motorbiciklit csinál belőle!
Az öreg, akár a bőszült bika, odarohant, földhöz csapta a szerszámokat, és megragadta a fiút.
–A kezedet töröm el! – rázta kegyetlenül. – Azt a süket két kezedet!
De csak az egyiket törte el. Nem is a kezét, hanem a könyökét. Pillanatok alatt történt. Az ideges munkán nincs áldás, a hosszú rézrúd a sebes forgástól fölhajolt, és megütötte a háttal álló fiút.
Vigyori akkor ijedtében végigfutott a műhelyen, de nem nevetett senki. A vasajtónál kapták el, és a kislány óvatosan lefejtette róla a kis vászonkabátkát. Kifordult könyökén tojásnyi dudor volt, közepén vörös gyöngy.
–Nem fáj – szólt fehéren és vigyorgott. – Csak meleg van.
Másnap este meglátogatták.
Az öreg sajtot, kolbászt, friss cipót hozott, és termoszban forró teát. A kislány szaloncukrot. Mikor a szakadt pokrócra pergette őket, Vigyori feltápászkodott. Szeme fénylett a láztól, mint a gondosan pucolt kirakatablakok.
–Arany – szólt ámultan, és beletúrt a színes sztaniolkockákba. – Valóságos aranyak...
És vékony kacagásától a rozoga vaságy is nyikorgott.
Az öreg a jégvirágokat bámulta az ablakon, a kislány sem tudott szólni. Vigyori is elkomolyodott, összeráncolta szemöldökét, úgy nézett az öregre.
–Ha meggyógyulok – és nyelvével megnedvesítette cserepes ajkát –, visszamegyek a műhelybe...
A kislány letörölte verítékes homlokát kölnivizes zsebkendőjével, a párnát is a feje alá igazította.
–Ahogy jobban leszel – simogatta meg. – De addig pihenned kell. Holnap hozok egy vödör szenet... Meg aranyból szaloncukrot is... Most aludjál, Vigyori, és álmodj szépeket...
*
Korán reggel beállított a műhelybe.
Foltozott katonakabátban, gipszelt könyökkel, büszkén, mint egy sebesült harcos.
Az öregen villant a drótkeretes szemüveg, feje céklaszínt öltött.
–Befizettem az ebédemet – szólt gyorsan Vigyori. Már nem büszke harcos, segélykérőn pislogott a sarok felé, hol a kislány gépe állt. Az emberek nevették, hogy hajnalban jön ebédelni, az öreg is elmosolyodott.
–Na, ülj le valahova! – verte le bozontos üstökéről a havat. – Mielőtt valamelyik gép virslit csinál belőled!
De Vigyori nem ült le. Járkált a gépek között, nézegette a hajlongó esztergályosokat. Később odament a kislányhoz.
–Jobban vagy? – kérdezte a lány, de nem állt meg, rángatta a kapcsolót, kontrázott, pörgette a motort előre-hátra. Időre dolgozott, a villanyórán mérte magát állandóan, még kilenc menetvágás hiányzott. Remegett keze alatt a pad. Vigyori látta, hogy a teknő üres, a szivattyú már buborékot küld a cső végére. Egy kannába fúróolajat töltött, vizet hozzá, és felkeverte habzóra. Odacipekedett a lányhoz, és egy kézzel, erőlködve a padba csorgatta a tejkék folyadékot.
–Kösz! – bólintott mosolyogva a lány, és kapkodott tovább. Vigyori nézte őt.
Arra rezzent fel, hogy kacag az egész műhely. Meg kiabálnak összevissza. A szereldéből is beszaladtak, a művezető is előbújt üvegezett kalitkájából. Most már kórus alakult, és ütemre kiáltottak:
–Csókold meg, Vigyori! Csókold meg, Vigyori!
A kislány is megállt.
–Szégyelld magad! – szólt mérgesen. – Látod, hírbe hoztál!
Majd megcsókolta a fiú homlokát, és hátrafeszített derékkal nevetett.
Zsibbadt lábakkal sompolygott el a gépek között Vigyori; széttúrta mind a forgácskupacokat. A vasajtónál arcának futott az éles levegő, fázósan összehúzta magát. Csak a homloka parázslott tovább változatlanul...
Ebédidőre már el is felejtette az egészet. Egy felfordított ládáról biztatta a hógolyózókat, és vidámakat rikkantott. A nyurga szerszámkészítő tetszett neki a legjobban. Mindenkit eltalált. Még a zászlórúd aranyozott gombját is a kapu felett. Jóformán nem is célzott; összemarkolta a havat, és már hajította.
–Még! – lelkesedett Vigyori, és páros lábbal ugrált a ládán. – Dobd fel a madarakra! A kémény tetejére!
A kislányt is a szerszámkészítő célozta meg, mikor az kijött az ebédlőből, kezében a gőzölgő fánkokkal. Ijedtében sikoltott egyet és hanyatt vágódott. A fánkok szertegurultak a havon. Vigyori nekirontott a szerszámkészítőnek. Az emberek meghökkentek, abbahagyták a játékot, és körbe állták őket.
–Nyomd ki a szemét, Vigyori! – kiáltott valaki. – Szegény ember házán egy ablak is elég!
A szerszámkészítő is nevetett. Nem akarta megütni a fiút, lefogta egészséges kezét. Vigyori nyöszörgő erőlködéssel rángatta magát, és rúgni akart. Már a lány is ott ágaskodott, és bámulta a viadalt.
Az öreg vetett véget az ingyencirkusznak.
Elkapta Vigyori gallérját, és az öltözőbe cipelte.
–Megőrültél? – csapta pofon. – Verekszel? Kitől tanultad ezt? Kopetitől? Itt nem trógerok közt vagy!
–Hát nem látta? – kiáltott Vigyori vadul – a mellét csapta meg! És ha meghal?...
–Marha! – mondta az öreg, s mivel más nem jutott az eszébe, leültette őt, és cigarettával kínálta. Vigyori fintorogva szipákolt, köhögött is tőle. Olyan volt, mint aki sír meg nevet egyszerre: az Isten sem tudott rajta eligazodni.
Végül is az öreg hazakergette.
Az ablakból nézte, ahogy gipszelt karját maga elé tartva, esetlenül bukdácsol a méteres hóban, mint a menekülő. Aztán a Tüzér utcán, a kerítés mögé vonszolva lila árnyékát, eltűnt a szeme elől.
Kitavaszodott.
A főzelékszagú folyosón asszonyok civódtak élesen és súlytalanul: maguk sem vették komolyan. Csupán a napokat kergették, mint szél a lomha felleget. Kint, a macskaköves járdán, a ringó ívlámpa fényében lányok énekeltek, kedves hangjukon nagy titkokat súgtak a távoli csillagoknak, majd elhallgattak, összebújtak az olcsó kardigánok, s ők álmodoztak némán tovább.
Az öreg ágyazott már, pofozta a párnát.
–Szépen tudnak énekelni – szólt Vigyori, és eljött az ablaktól. A púpos díványra ült, fűzni kezdte a cipőjét.
–Mint a macskák a háztetőn – morgott az öreg a vekkerrel bajlódva. – Viszketnek... Reggel ötkor ébresztő... Kegyednek is, fiatalúr...
A fiatalúr nem tehet ellene semmit. A könyöke munkára alkalmas. Megmondták a felülvizsgálaton. S holnap az engedetlen gép, a gúnyolódó emberek, az öreg is bántani fogja. A műhelyben megvadul, üvölt, mint az állat.
Az öreg lekattintotta a villanyt, de nem volt sötét, az utcai lámpa tovább világította a földszinti szobát. A döngölt úttesten valaki csúnyán, részegen káromkodott.
–Péter bácsi – szólt halkan a paplan alatt. – Én nem akarok a gépen dolgozni...
–Jó... – felelte álmosan az öreg. – Majd elmész grófinasnak. Ha felszabadulsz, te leszel a gróf...
Vigyori egész éjjel hallgatta az öreg horkolását.
*
Nyáron csúszik a tenyér, gonosz hőt lehel a dinamók páncélja, és a por is savanyú, mely a reszelők alól bágyadtan a satukra telepszik. Ősszel az öregek behajtják az ablakot, a gépek ködszínűek. Ősszel szürke a műhely. S ha lámpát gyújtanak, szomorú.
Télen ezüst. Ünnepélyes. A hosszú rudak a raktárakban fehér csipkét öltenek.
De tavasszal!... Tavasszal fényoszlopok szelik át, s ha belepattan a rézforgács, lángot vet a röpke bukfenc. Áttetsző rubin a zsír, s szőke méz a hosszú csőrű kannán az olajcsepp. A kések pedig sustorognak, forró csókjuk alatt tündöklő tükrök születnek... S jók az emberek...
Vigyori hunyorgott a sok fényben. Nem bántották őt. Később sem, napok múltán sem. Mióta az öreg Boga a fiának fogadta. Tisztelték az öreget, és kissé tartottak is tőle, mert hirtelen haragú, goromba ember volt.
Vigyori egyszerű munkát kapott, M–6-os anyákat, ezeket készítette száz és százezerszámra, akár hunyt szemmel is. Nem volt többé baj vele.
S mégis elhúzódtak tőle az emberek, hiába mosolygott egész nap mindenkire. Nem szólt hozzá senki. A kislány sem.
–Ne légy mulya! – mondta egy este az öreg, míg hámozták a burgonyát. – Menj közéjük játszani... Milyen katona leszel, ha mindenkitől félsz?
És Vigyori játszani kezdett. Ledobta kabátkáját ő is, és kicselezett mindenkit. Elfutott oldalt sebesen, és a legélesebb szögből teljesen váratlanul gólt lőtt. Fejelt is. Úszott a levegőben, és a homlokáról pattintotta a labdát a kaput helyettesítő két tégla közé. Ezen ámultak. Sőt hanyatt is dobta magát, lábával ollózott, ez pedig vakmerő és csodálatos megoldás.
Nemcsak vacsora alatt, egész éjjel futballozott. Még hajnalban, a zsúfolt villamos tornácán is. Délelőtt is folytatta, míg beidegződött kézzel kezelte a padot.
Csak délben hagyta abba.
Távolról figyelte a lábak között kavargó port, és elkerülte az öreg biztató tekintetét.
Mert Vigyori halálos bizonyossággal tudta: ha csak hozzáér, keresztülbukfencezik a labdán, elnyúlik a porban, itt, a kislány előtt, mint a fejen kólintott béka.
De egy nap, amikor a labda begurult hozzá, és megállt a lába előtt, száz szempár leste őt, és nem lehetett elkullogni. A szerelde kék üvegtetejéről a nap is rádobta kíváncsi sugarát.
Ekkor elszánta magát. Cipőjével megcélozta a labda közepét, és minden izmát megfeszítve, hatalmasat rúgott.
Nem botlott el, semmi baja sem történt.
Szállt a labda, fel a magasba, és hangos csörömpöléssel bezúzta az iroda ablakát.
Mint Vitéz János a bábszínházban, hadonászott az üres keretben a főkönyvelő. A szavát nem értették, belefúlt a nevetésbe.
*
Alkonyodott, mikor a kislány megállt a hídon. Lent, a vízen ringó étterem dobogóján, elegáns emberek itták a sört, a vakító abroszok között pincérek suhantak, a gombaernyők alól asszonykacagást hozott a könnyű szél.
A parton ingujjas munkások halásztak, lesték hosszú botjaik végén a szerencsét. A budai oldalon motorcsónak korbácsolta a hullámokat.
Bámészkodott egy ideig, majd a hosszú sétától sajgó bokáit két ujjával dörzsölgette. Aztán lejött a hídról. Az utolsó lépcsőről látta meg Vigyorit. Felhúzott térdekkel ült a kövön, hátával a pillért támasztotta.
–Szevasz! – mondta nevetve, és mellételepedett a kőre. – Hát te mit csinálsz itt?
Vigyori összerezzent, bámulta a lányt, mintha az égből pottyant volna.
–A halászokat nézem – szólt csöndesen. – Nem fognak semmit, mégis olyan nyugodtak... És te? Te hogyan kerülsz ide?
–Csavarogtam. Vasárnap mindig megnézem a kirakatokat. Nem kerül egy fillérbe sem, csak a lábaim nem bírják.
Vigyori a kislány szép ívű lábára pillantott, aztán behajtotta az ölében heverő könyvet.
A kislány tükröt kotort elő, fürkészte a szeplőit.
–Igaz, hogy kilószám olvasod a könyveket? – kérdezte. – Az öreg meséli...
A hídon kinyitották sárga szemüket a lámpák, billió szúnyog táncolt körülöttük. Távol, a hegyek felett már tinta ömlött az égen.
–Van egy barátom – mondta Vigyori –, kopott ruhájú, vékony legényke... a kalapácsot sem bírná el... De akármilyen erős emberre ránéz, az lesüti a szemét.
–Miért? – csodálkozott a kislány. – Mért félnek tőle?
–Mert sohasem hazudik. Ezt nem bocsátják meg neki, gyűlölik őt és félnek tőle.
–Butaság! – nevetett a kislány. – Hol van ez a barátod?
Vigyori ránézett hosszan, szótlanul, és a kislány elkerülte a tekintetét.
–Mindenki hazudik – szólt zavartan. – Talán csak a pápa nem... A fene tudja... Lehet, hogy néha ő is...
Vigyori szétnyitotta a könyvét, lapozgatta.
–Egyszer fogadalmat tett egy diák – szólt tűnődve –, hogy az igazat mondja csak... Mindig, mindenkinek... Így van leírva...
–Kitalálás! – legyintett a kislány. – Te ezt elhiszed? Becsuknák a bolondok közé.
–Nem. Ha őszinte vagyok, ők is azok – mondta határozottan Vigyori. – Akkor nem tudnak mások lenni az emberek.
–Vigyori! – kacagott a lány. – Hát ilyen butaságokat olvasol?
Teherautó zörgött előttük, leterített fényszőnyegét bekergette az aluljáróba. A járdán rekedt hangú fagylaltárus hívta a vevőket, fáradtan bicegett a kétkerekű láda mögött.
De üres volt már a part, csak az étteremből hallatszott a cigányzene.
–Vége a napnak – mondta szomorúan a kislány. Felállt, és leporolta a szoknyáját. – Az ember reggel felöltözik, és már hétfő van.
Elindultak szótlanul a part mentén. A Dunán vontató szuszogott az ár ellen, álmos uszályok követték, mint az árnyak.
–Ültél már hajón? – kérdezte a lány.
Vigyori tagadóan ingatta a fejét.
–Csodálatos utazás lehet – szólt később. – Fut az ég, a víz, a part, a szél... És az emberek hallgatnak, mert a hajón nem szabad beszélni...
–Miért ne szabadna? – kérdezte bosszúsan a kislány. – A hajó nem templom. Ha megfizetik a jegy árát, kiabálhatnak is rajta. Beszélsz megint összevissza a levegőbe!
Vigyori a sötét vizet bámulta, a lágy hullámokon guruló habokat.
–Nézd, milyen csöndes – mondta. – Némák a halak is, hogy ők se zavarják...
–A halak azért némák, mert így születtek! – pattintotta nyelve hegyéről a kislány, mert mérges lett ennyi butaságtól. Aztán baktattak tovább.
A Molotov téren kirobbant a lányból a kacagás.
–Látod! – rángatta Vigyori karját, és a lámpafüzéres sétahajóra mutatott. – Itt a te néma hajód!
A fedélzeten tombolt a zene, és összekeveredett a táncoló lábak dobogásával.
Vigyori sokáig nem tudott szólni.
Aztán a kislány kezéhez nyúlt.
–Akkor is fut az ég, a víz és a part – mondta csöndesen. – Gyere, ma este megmutatom neked...
A pénztár ablakához sietett, s az utolsó percben mentek fel a hídon, már oldozták a hajó láncait.
Minden esztendőben egyszer, fülledt augusztusi éjszakán meztelenre vetkőzik a világ. Mint őrült asszony, szaggatja izzó testéről a fátyolfelhőket, és kitárja magát izgatóan és szemérmetlenül.
Ilyenkor az útkövező megpihen a járda szegélyén, kulacsából hűti égő torkát, és a csillagokra bámul. A főkönyvelő pedig félénken ébreszti asszonyát, és szégyellősen, zavartan mosolyog a holdsarló ezüstjében.
Ők a korlátra támaszkodtak, hajukat borzolta a meleg szél, alattuk púpos hullámok fecsegtek, ölelték egymást szelíd szerelmesen. Már a Margitsziget felső csúcsát is elhagyták, mikor messze, magasan, valahol az Isten tenyerén felröppent egy zöldszárnyú csillag. Sebesen suhant, mint az élet, nyom sem maradt utána.
–Valaki meghalt – szólt a kislány, és keresztet vetett. – És most sírnak valahol...
–Anya temetésén varjak szálltak – bámult az égre Vigyori. – Egész alacsonyan. Azt néztem... Egyszer meg óriáskiflit akartam, és Kopeti részegen az arcomba csapott... Akkor sem sírtam...
–Nevetni se tudsz – felelte a kislány. – A műhelyben azt mondják: ha tél, ha nyár, te csak vigyorogsz mindenen.
Monitor siklott mellettük, fehér csíkot hasított, folyamőr ruhás bronzszobrok álltak a korlát mentén.
–Talán igazuk van... – szólt tűnődve Vigyori. Cigarettát vett elő, morzsolgatta, majd rágyújtott. – Hiszen még a farkasok is tudnak énekelni... Csak ha egyet kicsapnak maguk közül... Egyedül fél, barátkozni szeretne, társat keres... vigyorog mindenkire...
A parton kutya ugatott, de nem látták a sötétben, a lombok között lámpa kacsingatott az éjszakával. A hajó lassan, széles ívben fordult, úszott visszafelé.
–Én is szoktam nevetni – mondta halkan Vigyori. – Ha jó kedvem van. Csak te nem látod... ezt senki nem látja... Mikor lázas voltam, szaloncukrot hoztál, és azt mondtad: álmodj szépeket... Te jó vagy, egyszer megcsókoltál... Azóta én is megcsókollak, mielőtt elalszom, és néha butákat, szépet álmodom... Látod, ma este nem félek, ma nem tudsz nevetni rajtam... Holnap, ha süt a nap, már nem bánom... Akkor már engem nem érdekel...
S futott velük a part, a víz, a hatalmas éjszaka, és a kislány lehajtotta a fejét és hallgatott. Vigyori fütyörészni kezdett. Valami ostoba slágert, vadul és élesen, mint a gyermekzokogás, aztán hirtelen abbahagyta.
–Te sírsz – szólt ijedten a kislány. – Vigyori, te sírsz?
–Nem – mondta Vigyori –, csak a szél... attól van...
Beletrombitált a zsebkendőjébe, és furcsa hangon valami vidám történetbe kezdett.
*
Az öreg még ébren volt, az újságot böngészte az ágyban.
–A mafla szerencsédet! – nevetett jókedvűen. – Beletaláltál a közepébe! Az Isten se tudta visszatartani, jött zsinóron végig, mint a fergeteg. Gyönyörű állat, ötvenszeres pénzt hozott.
Vigyori szórakozottan bólintott, lehúzta az ingét, és az ablakhoz ment.
–Hol csavarogtál? – kérdezte az öreg. – Hoztam egy csésze fagylaltot, de megettem, olvadt már nagyon...
–Péter bácsi – szólt csöndesen Vigyori, és odaült az ágy szélére. – Maga mért nem talált feleséget?
Az öreg a padlóra eresztette az újságot, a szemüvegét is levette.
–Ni csak! – hunyorgott rövidlátón. – Ez a te gondod? És ha szabad tudnom, mért tartozik ez rád?
–Péter bácsi... én ma este együtt voltam egy lánnyal. Sétahajóztunk... És én csak beszéltem neki, de ő...
–Csak nevetett! Igaz? Ismerem őket.
–Úgy tett, mintha nem értené, miről beszélek...
–Pedig értette – bólintott az öreg. – Csak nem kellesz neki.
–De miért nem?! – kiáltott Vigyori. – Hiszen szeretem!
–Ne kiabálj! – mordult rá az öreg. – Azt hiszed, mert két hónapja borotválkozol, minden nő a lábadhoz borul? És ha így lenne? De sok zsilettpengét koptatsz el, míg olyan akad, akit igazán szeretni kell... Aztán lehet, hogy ő is elmegy... Akkor nevetünk, hülyéskedünk, hátba csapjuk a szaktársakat a kocsmában... Az ember azért megtalálja magát...
Levette az éjjeliszekrényről a cigarettadobozát, és a fiú elé tartotta. Rágyújtottak.
–Különben is, nem hozzád való – mondta az öreg csöndesen. – Csinos lány, de nem hozzád való. A jövő héten nyaralni megyünk... Sakkozunk majd. Meglátod, csudaszép a Balaton... És adok száz forintot, vehetsz könyvet is magadnak... De ígérd meg, hogy nem találkozol vele...
–Megígérem... – hajtotta le a fejét Vigyori. – Megígérem, Péter bácsi...
–Akkor takarodj aludni! Mindjárt reggel van!
*
–Beszélnünk kell – mondta reggel a kislány. – Kettőkor várj meg a sarkon, az akácfánál.
S már ment is a gépéhez.
Vigyori sokáig babrálgatta a kapcsolót, aztán odaballagott az öreghez.
–Kettőkor megvárom őt – szólt zavart, bocsánatkérő hangon. – Tudnom kell, mit akar...
Az öreg szótlanul bólintott, kezefejével megtörölte verítékes homlokát, és lassú, hullámzó mozgással reszelt tovább.
Mikor Vigyori kifutott a kapun, a kislány az akácfa alól nevetve integetett felé.
–Ráérsz? – kérdezte, és belekarolt a fiúba. – Gyere, kimegyünk az állatkertbe!
Felejthetetlen délután volt.
Vigyori beszélgetett az állatokkal, s ezen a kislány szívből kacagott.
–Te behemót fráter – szólt a két lábon kéregető medvéhez –, mért nem mész dolgozni? Ha ezt látná az öreg, a füledet is letépné.
–A mackó nem tud esztergályozni, se mást – mondta a kislány –, csak megeszi a mézet.
A med ve bólogatott, billegett, majd leült, és lustán tapsolt.
–Ne örülj! – fenyegette öklével Vigyori. – Anyagmozgatónak pontosan megfelelsz!
Aztán a zebráról állapította meg, hogy beteg ló, azért viseli a pizsamát, a majmok fenekét míniummal rozsdamentesítették, a teve pedig lúdtalpas, mint a műszaki osztály vezetője, még a szája is örökké mozog.
–És a hattyú? – állt meg a kislány a tó partján. – Mitől olyan büszke?
–Nem büszke – szólt csöndesen Vigyori –, csak reménytelenül szerelmes... Ezért gőgösen kihúzza magát, azt hiszi szegény, akkor nem tudják a társai...
–És tudják a társai?
–A szerelmet senki sem titkolhatja... De régen nem nevetik. A hattyú érzékeny, s ha bántják, meghal...
–És ha ő buta?... Ha őt is szeretik? – kérdezte halkan a kislány.
A vén csősz, ahogy kilépett a lombos platán alól, meglátta őket. Hegyes botjára felszúrt egy papirost, és mosolyogva elindult az ellenkező irányba. A madarak is tovaúsztak, hogy a remegő tükörképet se zavarják.
*
Vigyori ezen a nyáron nem utazott el az öreggel.
De szerelmes szemével cserében hajnalokat láthatott, melyeket még soha, a kelő napban hajlongó aranyarcúakat a rózsaszín gépek felett, amint olajos kezükkel bókoltak a búgó, zenélő Istennek, s először hallotta kacagni a fürge fúrót és a csillaghegyű késeket is, ha belesimulnak a hűs olaj ölelésébe.
Munka után az akácfánál várták egymást, majd átsétáltak Budára.
Fenn, a hegyek oldalán csönd volt, és ők szerették a hintázó rigókat, az apró kertek üveggömbjeit, nap fényében a fehér kápolnán fürdő repkényt és a kopott kőkereszt alatt térdeplő anyókát is.
Egy napon kicsiny cukrászdára bukkantak, s attól kezdve ott húzódtak meg. Ilyenkor Vigyori a félhomályos szögletben, mint lázas piktor, dobálta a szó ezernyi színét, melyből jövőjük végtelen freskóját bontotta ki.
–Nyáron virágot hozok neked – mondta. – Gyöngyvirágot meg orgonát... A hajadba pedig rózsát hozok, hófehéret. Télen te leszel a virág, és a színházban összesúgnak majd az emberek. Nézd, mondják, milyen csodálatos asszony. Ott, azzal a vigyorgó alakkal. De én nem haragszom érte, s talán én is szép leszek... Attól, hogy szeretlek...
–Beszélj még – kérte őt a kislány fénylő szemekkel –, most a télről...
–Télen csönd van... Kint vársz majd a konyhában, míg csöngetek, és akkor az ezüstfenyőről ezer gyertyaláng mind téged köszönt...
–És csillagszóró? – nevetett boldogan a kislány – csillagszóró nélkül nem igazi!
És Vigyoriból szállt a szó, szőtte álmaikat a cigaretta foszló, kék füstjében.
Aztán ha beesteledett, a parányi házakat kékre festette a hold, s míg ballagtak összesimulva a meredek utcákon hazafelé, a dőlt palánkok mögül virágok illata szállt. Egyszer a fiú egy gázlámpa tövénél megállt.
–Ha nem vagyok melletted – kérdezte –, gondolsz-e rám...
–Nekem még nem volt senkim – felelte a kislány szomorúan. – És nekem olyan rossz otthon... Ha akarod, én elmegyek most hozzád... Megfőzöm a vacsorádat, és a tied leszek örökre...
A kislány arcára a gázláng zöld fényt hintett, és olyan szép volt, mint még soha.
Vigyori tágra nyílt szemmel nézte őt.
–Templomból viszlek majd haza... És akkor fehér lesz a ruhád... Mert én igazán szeretlek...
A Baross téren búcsúztak el mindig, így akarta a kislány. Ott Vigyori villamosra ült, ő pedig lesétált a Thököly úton a Sport vendéglőig. Hátrament a füstös teremben a törzsasztalhoz, a porlepte tükör alá, és az étlapról vacsorát rendelt.
A borostás képű, kopott csavargók tréfálkoztak a zsíros kártyák felett, ajánlatokat tettek neki egyetlen éjszakára, és az anyját biztatták, hogy beszéljen helyettük, legyen a segítségükre.
–Frászt a beletekbe! – röhögött hangosan az anyja, mert ilyenkor már sok volt benne a rum. – Az én lányomat elviszi a velszi herceg, vagy eladom egy zsidó ügyvédnek! Különben is úrinő! Vasesztergályos!
A festett lányok nevettek, hyperoxidos hajuk fehér volt a tejüveges burák alatt.
Vacsora után az anyja megcsókolta őt, és hazakergette aludni.
S amíg az álom érte nem jött, Vigyorira gondolt, sőt tűnődő mosollyal néha a Fényképészre is, kit a Thököly úton mindenki kedvelt barátságos természetéért.
Délutánonként sokat mesélt róla Vigyorinak.
–Te, még a lányok se malackodnak vele – magyarázta elgondolkodva –, és a koldusoknak mindig egyforintost ad.
Vigyorit nem érdekelte a Fényképész, de mosolyogva, jó szívvel hallgatta a róla szóló történeteket, hisz a kislány úgy szerette mesélni. Megtudta, hogy a Fényképész németül is tud, meg aztán, hogy mikrós lemezjátszó gépe van, kétpárevezős csónakja a Dunán és amerikai rendszerű horgászfelszerelése. Sőt olyan napolaja is, hogy fél óra alatt indiánszínű lehet tőle bárki.
Vigyori pedig csak nevetgélt ezen a sok butaságon, magához ölelte a kislányt a cukrászda pamlagán, és mesélt neki szerelmesen olyan országról, ahol a cseresznyefa örökké virágzik.
Pár nappal később fényképeket mutatott a lány, színes volt mind, és Vigyori kiválasztotta a legszebbet.
–Ne vedd el – szólt a kislány, és zavartan elmosolyodott. – A Fényképész holnap felnagyítja őket... Abból majd kapsz...
Múltak a napok, de a kislány nem tett említést a képekről. A Fényképészről sem beszélt többé.
Mint a hajó finom műszere, Vigyori is érezte a közeledő vészt. De nem merte kérdezni a kislányt, csak áradt belőle a szó, ontotta kétségbeesetten legszebb álmait.
*
Ezen a nyáron búcsúzott el tőle a kislány örökre.
Vigyori keményen fogadta.
–Szép volt – mondta. – És megköszönöm... De nem akarlak többé látni.
–Nem látsz többé – felelte halkan a kislány. – Én már nem megyek a műhelybe soha...
Aztán sietve búcsúzott.