Sánta Ferenc

 

HÚSZ ÓRA

 

 

 

 

 

 

 

KOSSUTH KIADÓ

Tartalom

1       3

2       5

3       8

4       10

5       12

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

 

1

 

7 óra

 

Az asszony tojást hozott, friss uborkát, hagymát, héjától fosztott kenyeret.

–Fogyasszák egészséggel Jobban esik majd utána a pálinka is!

–Látja – mondta a férfi –, tudja az asszony, hogy mi kell a férfiembernek

Az asszony letette a tálcát az asztalra:

–Ez az én emberem is mindig ide ülteti magát a fák alá, majd azt tetszik hinni a végén, hogy egyebünk sincs, csak ez a lóca meg az asztal Tessék gyorsan, úgy jó az, melegen!

–De még töltsünk egyet – mondta a férfi, s már töltötte is a poharakat. Igen erős pálinka volt, szilva, legalább hároméves. – Egészségére!

–Isten éltesse! – néztem az asszonyra. Az a reggel volt egyébként, amit a legjobban szeretek. Némi pára van a levegőben, a nap könnyű függönyön keresztül jut a földre, a pára nem szállt még fel a fűről, levelekről, s ettől meg-megcsillan a táj, messzire hallatszanak a hangok, s az ég tele van madárral.

–Egészségére! – biccentette meg a fejét az asszony. Aztán nézte, hogyan látunk hozzá a rántottához. Amikor ismét rátekintettem, láttam, árnyék ül az arcán, s ahogy néz bennünket – lassan meghajtja a fejét.

Csendesen mondta:

–Csak fogyasszák egészséggel – és megigazítva kendőjét, ment vissza, fordult csendesen a ház felé.

–A fia jutott az eszébe – mondta a férfi.

Villát tett elém:

–Tessék, amennyi jólesik!

–Köszönöm. Nem emlékszik, ki mondhatta magának, hogy ez a Varga rendőr most valamerre?

–Tudja a jó Isten! Beszélik. Aztán vagy igaz, vagy nem. Minden megeshet Tudja: azóta sem jött haza a falujába! Bevitték a kórházba, ment vele az orvos is, mert nem tért még magához, és vérzett kegyetlenül Aztán rendbe szedték valahogyan, de ide már nem jött vissza. Aztán figyelje meg: ha találkozna valakivel itt a faluban, akit Vargának hívnak, az rögtön hozzámondja majd, ha kérdi, hogy ők nem az a Varga család, amelyikből ez a szerencsétlen való, hanem a másik. Azért mondják, hogy a szégyent elkerüljék Vitte a családját is, csak az apja meg egy testvére van itt, azok együtt laknak.

Meghámozott egy uborkát, és elém tette:

–De nem hiszem én, hogy rendőr lenne, mert ha más nem is merné bántani, de az igazgató elvtárs, a Jóska, hogy már úgy mondjam a nevét, ahogyan szoktam, az megtalálná még a föld alatt is, levétetné véle az egyenruhát

–Gondolja?

–Olyan biztos az, ahogyan most itt ülünk!

Szótlanul ettünk egy darabig.

–Tudja – mondta kis idő múlva – úgy van aztán most, hogy hát két ember van, aki nem teszi be ebbe a faluba a lábát. Az én fiam az egyik, a másik meg az a Varga! Oszt nem is volt semmi dolguk egymással, s az Isten tudja, mikor látták egymást utoljára, van annak tán hat esztendeje is, ha igaz

Elnevette magát, s ahogyan az ilyen parasztemberek szokták, ha keserűségükben nevetnek, megrázta a fejét:

–A jó isten tudja, micsoda világ ez – no, együnk!

Felvágta hosszára az uborkát.

–Mióta nem volt itthon a fia?

–Rég, nagyon rég Rögtön azután, hogy megtörtént vélem és Jóskával, evvel a mi igazgatónkkal a dolog, rögtön azután jött, s kereste a Jóskát, leste valósággal, mint a farkas, de az meg nem volt itthon, járta a vidéket, két hétig is nem volt idehaza. Így aztán nem találhatta az én fiam. De azt mondja nekem: Édesapám! Jól figyeljen rám! Mához egy hetire én eljövök magukért, s úgy készüljenek, hogy jönnek velem, s ide többet nem teszik be a lábukat. Amijük van, viszünk mindent, bútort, malacot, semmi itt ne maradjon itt maga többet egy kapanyelet sem fog meg! Nekem még akkor gipszbe volt a karom, hagytam, hadd beszéljen. Megértette, édesapám? – mondta – megértette, amit mondtam? Mához egy hetire jövök magukért, s többet aztán még csak ide se gondoljanak!

–Hová vitte volna magukat?

–Őhozzájuk. Úgy mondta, hogy megleszünk mink náluk, szép lakása van, akkor őszön kapta a gyártól, munkáslakás Hát hogy odavisz minket! Nem szóltam, hadd beszéljen – gondoltam. De aztán egy hetire meg is jött, két autóval meg emberekkel, a barátaival, még ketrecet is hoztak a disznónak. Pakolunk, édesapám! Igen köszönöm, édes fiam, hogy ennyire gondolsz ránk, de azt mondom én neked, hogy hiába jöttél, mert nem megyünk mi innen sehová egy tapodtat sem! Na, akkor aztán látta volna! Előbb szép szóval, aztán meg hogyan kiabált! Majdnem baj lett ott belőle – az anyja, az meg sírt szegény, nem tudta, mit szóljon, s ki mellé álljon. Így telt az idő, míg végül azt mondta ez az én fiam: Hát figyeljen reám, édesapám! Azt mondja meg énnékem: milyen ember az, aki a falat kenyérért magán hagyja a szégyent, s akképpen sompolyog vissza a vályúhoz, mint a kutya, ha hagyja a disznó? Milyen ember az, azt mondja meg énnékem!? Hallgattam. Hát én megmondom – azt mondja – , nem ember az, s úgy érdemli a sorsát, ahogyan van! Néztem s hallgattam. A kocsiról még azt mondta: Engem ide aztán ne várjanak! Mert ki maga szántából áll újra kötél alá, ahhoz énnékem közöm nincsen többé

Kenyeret tűzött a villájára, és megmártotta a tálban.

–Hát azóta aztán nem jött, s nem megyek én sem!

–Látogatóba sem?

–Nem! Ismerem a fiamat – én neveltem –, nem engedne be!

Megáll a kezében a villa:

–Hát tán mindenki menjen el? Azt mondtam én akkor néki: ide rendelt a sorsom, ide születtem, hun lenne hely máshun az én számomra? Itt maradok, tettem, amit tettem, s akárhogyan jöjjön is, akármi jöjjék is ezután: maradok! Tán mindenki szedje a cókmókját?

A kutya jött felénk a fák közül, szép, nagy, fehér állat, komondor, akkora, akár egy borjú. Felszagolt az asztalra, aztán megfordult maga körül és lefeküdt. Épp az embernek a lábához, s mindjárt nyújtotta is fel a lábát a férfi térdéhez, és úgy kaparta végig a nadrágját:

–Eredj, te! – mondta a férfi. – Ez is utánam koslatna mindig Na látja: ezzel is mit csináltam volna a városban, a fiam házában? Így van ez jól, így bizony Na, eredjél, öreg!

Eltettem a késemet, és megtöltöttem a poharakat.

–Elég volt? – nézett rám.

–Bőven! Nem is találkozott azóta a fia Jóskával?

–Nem! Nem, hála Istennek De a Jóska, az itt volt egyszer nálam, hintóval jött, tartott hazafelé valamelyik majorból, bekiáltott, s hogy kimegyek, azt mondja nékem, még abban az időben volt ez is, gipszbe volt még a karom: Ide figyelj, Anti! A te fiadat én háromszor láttam, amikor keresett engem – No – gondoltam! Mert nem hazudik ez a Jóska, nem hazudott világéletében. Ott voltam, s láttam, de kimentem a lakásból, a konyha felől, máskor meg a kerten mentem haza, hogy elkerüljem Tudtam, hogy igazat mond, s azt is tudtam, hogy ha az én fiamra egyet ráütne, az menten elpusztulna, mert akkora ereje van ennek a Jóskának, s még senki elől meg nem futott gyerekkora óta! Hát csak ezt akartam mondani neked, Anti! S ment is tovább, szólt a kocsisának, hogy hajtson. Így volt! Elkerülte, hogy baja ne legyen a fiamnak, megfutott inkább! Pedig revolver volt nála, s akármit csinál, kutya baja sem lett volna Olyan idők voltak azok!

–A felesége meglátogatja néha a fiát?

–Meg, hogy az istenbe ne! De tudja ha a Jóska jön erre, vagy találkozik vele valahol, akkor csak elfordítja a szemét. Most volt egy hete, hogy Jóska kint járt erre s bejött, aztán jött az én feleségem, sarlózni volt a disznónak valami zöldet, jön, s megy a ház felé. Köszön neki a Jóska, ez meg, a Bözse, csak nézte a földet, és Jóskára egy pillantást sem vetett. Azt mondja Jóska: Nem békéltél meg, Bözse? Csak ment tovább, mintha nem is hallotta volna. Lásd – azt mondja Jóska –, két asszony néz így rám a faluban, a te feleséged meg a Vargának a nénje. Éppen egyformán néznek engem!

Megáll egy pillanatra a beszédben, és megtölti ismét a poharakat.

–S tudja: elgondolkodom én néha ezen! Az én feleségem meg a Vargának a nénje, azok néznek így egyformaképpen a Jóskára. Egymásra meg ők sem vetnek soha egy pillantást sem. Így nézik a Jóskát, s így egymást is. Pedig ezek egy fedél alatt voltak, az én Bözsém meg a Varga Juli. A cselédházban ugyanegy szobában laktak, s ott nőttek fel a születésük óta. És lám! A Jóska meg én meg a Varga, meg akit a Varga megölt, a Kocsis Benjámin – mi is mind egy vályúból való cselédek voltunk, egy birtokon, egy uraságnál, egy nyomorúságban, egyforma sorsban. S mi lett vélünk? Én ezt a karomat már nem tudom úgy használni, mint annak előtte. Ennek köszönhetem, ennek a Jóskának! A Bénit meg, a Kocsis Benjámint a Varga ölte meg. Ő lőtte le, akivel egész cselédsorsukban egy kenyeret ettek, s egy bánat alatt voltak! A Vargát meg ez a Jóska üldözte el innen a szülőfalujából! A fiam itt kereste napokig a Jóska halálát, pedig Jóska hordozta őt magával pendelyes korában, ezt az én fiamat, s tán még szóra is ő tanította, mert az ő nyomába járt mindig, ott bukdácsolt a Jóska sarkaiban, amikor épp hogy járni tudott még Micsoda világ ez? Azt mondja meg énnékem, hogy micsoda világ ez?

–Egészségére!

–Egészségére! – emelte a poharát. – Milyen világ ez? Tán a fiamnak nincs igazsága? Van annak, s nem is akármilyen, tudom én azt! A könny a szemembe szökött, amikor kifordultak az autókkal az udvarról, s ment, hogy ne lássam többet. Ha én itt az igazságot össze akarnám szedni, hogy odaadjam a maga tenyerébe, hogy láthassa, le kéne járnom bizony a lábamat, hogy mind összegyűljön, ahány helyen van, annyi helyről! Mit csináljak véle? Ülök; teszem újra a dolgom s – hallgatok!

Elővette a dózniját, és cigarettát sodort magának.

–Mennek reggel Jóskával? – gyújtott rá, s fújta el a füstöt.

–Megyünk! Jöjjön velünk, nézze meg ezt az új gépet

–Láttam már, tegnap még a Bábosikban volt, de Jóska átparancsolta onnan, mert erős neki a domb. Mikor megy a grófhoz?

–Holnap

–Azon is van annyi néznivaló, mint a gépen

–Van – álltam fel. – Mondja meg, hogy köszönöm a tojást!

Felállt, s elindultunk hátra, az ösvény felé, mely kivezetett a dűlőútra. A kutya ott paskolt a nyomunkban. Eljött egészen az árokig, s ott aztán megállt, ahogyan jó kutyához illik: egy lépést sem a portától!

 

2

 

8 óra

 

A gazdaságnak ez a majorja kissé távolabb esett az országúttól. Gyümölcsösön mentem keresztül először, aztán egy kis dombocskán szőlő között, s végül egy vegyszeres kukoricatáblán, talán harminc holdon. Megizzadtam, mire átvergődtem rajta, de az oldalánál ott volt mindjárt az út.

A motor ott állt, nem messze attól a helytől, ahol kibukkantam, egy nagy eperfa árnyékában. Ketten álltak mellette. A magasabbik embernek a kabátja a kormányra volt dobva, az inge felgyűrve egészen a könyökéig, a keze tele olajjal, a sapkája feltolva a homlokából. A másik ott állt mellette, és fújta a füstöt, valamivel alacsonyabb volt, elöl kopasz, s már eresztett némi pocakot.

Ez nyújtott kezet először:

–Éppen ebben a pillanatban mondtam, hogy nem a porlasztóval van a hiba, hanem e miatt az átkozott és elvtelen proletárliberalizmus miatt romlott el a motor! Most mondja meg őszintén: úgy jó néhány évvel ezelőtt történhetett volna ilyesmi?

A másik leguggolt a motorhoz, a könyökével csúsztatta feljebb a nadrágot a térdén. Csak a csuklóját nyújtotta, és fel sem pillantva megkérdezte:

–A barátja felutazott már neonfényes fővárosunkba datolyát zabálni?

A másik elővette a zsebkendőjét, és megtörölte a tarkóját:

–Ha nincs ez a Kádár-féle proletárliberalizmus, már régen messze járnánk! Arról nem is beszélve, hogy diktatúránk hősi korszakában soha nem vette volna magának a bátorságot egy pártbizottsági motor, hogy elromolni merészeljen

–Honnan jönnek? – kérdeztem.

–A Vörös Hajnalból – mondta a motoros. – Sötétebb a legsötétebb éjszakánál. Volt már náluk?

–Voltam.

–Ismeri az elnöküket?

–Igen.

–Akkor vágná el mindannyiunk torkát, amikor azt büntetlenül megtehetné, vagy legalábbis amikor úgy gondolhatná, hogy nem jönnek rá, hogy ki tette!

–Ez még hagyján – mondta a másik, miközben cigarettával kínált. – Ez még hagyján, de kilenc mázsa dinamitja van otthon, hogy megfelelő időben felrobbantsa a népköztársaságot. Kennedytől kapta borítékban születése napjára. Íme, a liberalizmus gyümölcse!

A motoros nem törődött vele, a szerszámait emelte ki a vászonból:

–Szívből utál minden kommunistát, s úgy kell neki a szövetkezet, mint hátára a púp

–A falu meg megválasztotta elnöknek – fújta ki a füstöt a másik. – Egyébként valóban ért a mezőgazdasághoz, és mindent megtesz, hogy menjenek valamire!

–Annyit hazudik, ahányat lép! Bevitte a fél családját a vezetésbe, az egyik ilyen bizottsági elnök, a másik amolyan, s még volt pofája elém állni, hogy a lányát vigyük el tanfolyamra, őt akarná könyvelőnek. Lesül a képemről a bőr, hogy egyáltalán szóba állok vele. Elnök elvtárs” – és nem szakad a fejemre az ég!

–Hová süllyedt a proletárdiktatúra! – sóhajtott a másik. – Egyébként egyetlen szövetkezet a járásban, amelyiknek nincs adóssága semmi, csak valami elenyésző kölcsöne, és harminchárom forintot fizetnek majd az ősszel egy munkaegységre

–Amíg rá nem jövök, hogyan csinálják! – mondta a motoros. – Még a megyéből is kikergetném a gazembert! Visszautazott már a barátja neonfényes fővárosunkba?

–Már tegnap reggel

–Mondja meg neki, ha majd utánamegy, hogy ne feledjen banánt is zabálni – a keserves úristenit! Én meg nem tudom, hová adassak hamarabb traktort, hová osszam azt a néhányat, ami van, s ami nincs éppen bedögölve A Várat kikozmetikálták már? Ha nem lehetne tízezer traktort venni az árából, akkor egyet sem! De így aztán lesz kék termünk, lila termünk, pepita előcsarnokunk meg kupolánk, hogy a franc essen belé, meg zöld vécénk. Én meg tegnap lejártam a lábamat, hogy kétezer forintot kerítsek a banktól, hogy legyen mit szétosztani harminc ember között, akik három hónapja nem láttak egy fillért sem, mert nem dolgozik rajtuk kívül senki az égvilágon, csak a hasukat süttetik Nesze neked, új vonal, liberalizmus

A köpcös rám vágott a szemével:

–Hiába, nem lesz itt rend, amíg ki nem emelünk egy-két embert a bolyból, hajnalban és rövid úton!

–Úgy, ahogy mondod! Rendet csinálnék én huszonnégy óra alatt!

–Csinálj rendet egyelőre a motorodban – aztán ráérsz a többire is! Hát mit szól mindezekhez? – nézett rám.

–Látták az új trágyaszórót Jóskáéknál?

–Megérkezett?

–Meg! Most mondta az öreg Balogh Anti, hogy Jóska átküldte a Ganyó részére

–Ki mondta magának: – nézett fel a motoros.

–Balogh Antal

–A majori?

–Az!

–Ott volt nála?

–Igen

–Gratulálok! Bizonyára jól eldiskuráltak?

–Beszélgettünk. Lassan mindenkit megismer az ember

–Meg! – mondta, gyorsan rám vetve a tekintetét. – Meg. Ha másképpen nem, hát madarat tolláról, embert barátjáról!

Felemelkedett, és törölni kezdte a kezét egy rongydarabba:

–Mondja meg tiszta lelkére szóba tud állni azzal az emberrel?

A másik nevetett:

–Volt már a grófnál?

–Holnap megyek

–Na, mondja el majd, hogy mit beszéltek! Egyszer már nekem is meg kellene néznem. Nem láttam grófot tizenöt éve legalább! Nem nézzük meg egyszer, Bohati elvtárs?

–Nem! – mondta a motoros. – Én csak egyféleképpen nézném meg, de azt ne adja meg neki az Isten!

Most, hogy a kezét törölgetve egészen felénk s egyúttal a napba fordult, látni lehetett jól az arcát. A szeme karikás, az arca nyúzottan fáradt, a szájvonala keserű.

–Mondok én magának valamit a múltkori beszélgetésünkhöz

Közelebb lép, és törölgeti kezéről az olajat:

–Ha engem innen leváltanának, ebből a funkcióból, ahol most vagyok – ránéz a köpcösre, és úgy ismétli –, ha egyszer leváltanának ebből a munkámból, és jönne a helyembe valaki más, aki aztán egy idő után nagyobb eredményt mutatna fel, mint én, s azt mondaná: Íme, többet értem el! – akkor annak az elvtársnak nyilván igaza lenne. De! – és ezt akarom én mondani. – Abba az ő eredményébe bizony benne lenne az én tizenöt esztendőm is, úgy, ahogyan az a tizenöt esztendő volt! S e nélkül a tizenöt esztendő nélkül én bizony nem tudom, hogy mit mutatna fel őelvtárssága, ami különb s jobb, mint az enyém volt! Ez így igaz! Csak – még azt nem tudjuk, hogy mi lesz, amit felmutat! Békét! – mi? Olyan gyönyörűséges békességet, hogy süket minden ettől a nagy békességtől! Olyan ez a békesség házról házra és faluról falura hogy összeszorul tőle az embernek az ökle!

–Mondtam – jegyezte meg a köpcös –, nem lehet élni ebben az átkozott és elvtelen liberalizmusban! Egyáltalán: hogyan merészelnek nyugodtak lenni az emberek? Most már bizonyisten végveszélyben van a proletárdiktatúra

A motoros elrakta a szerszámokat, és felvette a kabátját:

–A grófjának pedig adja át kézcsókomat, mint legkevesebbet, ami minden békés állampolgárnak kijár

Berúgta a motort, és feltette a védőszemüveget:

–S ha ismét találkozna Balogh Antallal, mondja meg neki, hogy meghatott és boldog vagyok, és igazán hálásan köszönöm, hogy ha velünk nem is, de nincs ellenünk Nem is tudom, hogyan köszönjem meg neki a proletariátus nevében, mindenesetre adja be majd jutalmazási kérvényét az össznépi államhoz!

A másik elhelyezkedett a hátsó ülésen:

–Menjen ki valamelyik nap a Dózsába, és ismerkedjen meg az új agronómussal. Kíváncsi vagyok a benyomására!

Indulóban még visszaszólt a motoros:

–Adok magának egy találós kérdést: a művet dicsérjük, az alkotót gyalázzuk. Hogyan van ez?!

–Ne felejtse el a Dózsát! – kiáltotta a köpcös. – Jóskának meg mondja meg, hogy üdvözlöm, és kívánok neki egy jó általános gépszerelőt az állami gazdaságba, és vasárnapra terített betlit

Az út itt megkanyarodik, nagyot került egy kis mocsaras kedvéért, de kis gyalogösvényen feleolyan távolság az út a faluig. Keresztülléptem az árkon, és friss tarlón indultam toronyiránt, a tarló után a tanítók földjén haladva keresztül, gyenge, rosszul tartott kukoricák között.

 

3

 

9 óra

 

–Kérek egy csomag Kossuthot és egy doboz gyufát!

A kocsmárosnak szélesre szalad a szája:

–Igenis Merre tetszett járni?

–Ha lehet, akkor jó puha csomagot válasszon!

–A legpuhábbat, ami csak akad Éppen most mentek el a Szabó elvtársék a járástól. Elromlott az autója, és a Bohati elvtárs motorján jöttek. Nem tetszett látni őket?

–De, találkoztam velük

Fontoskodva hajolt keresztül a pulton.

–Az a Bohati elvtárs – mondta lehalkítva a hangját – igen rosszul néz ki. Valami betegsége van talán? Csak néztem, amikor itt voltak, s azóta is csak aggódom miatta

Várakozón nézett, az ajka kissé megnyílva maradt.

–Valóban nincs a legjobb színben – mondtam. – Tud visszaadni?

–Már hogyne tudnék gyufát is tetszett kérni, ugye?

Leemelte a gyufát a polcról, s már fordult is vissza.

Szélesre szaladt ismét a szája:

–Már csak megbetegszik az ember, akár akarja, akár nem. Az alól aztán nem lehet kivételt tenni he, he?!

A pult végében, eléggé távol tőlünk, egy idős parasztember állt, nagyon idős, talán hetvenöt körül járhatott, de szikár, erős még. Ostor volt a kezében, előtte nagyfröccs. A hangja is erős, egészséges:

–Az elvtárs van itt a gazdaságban, Pestről?

Nem mozdult a helyéről, támaszkodott tovább a könyökével a pultra. Erősen barna, barázdált arcú, szürke, rövidre nyírt hajjal, erős, határozott vonásokkal.

–Ő hát, az elvtárs az! – szólt készségesen a kocsmáros.

–Nem találkoztunk még – mondta az öreg, és tetőtől talpig végignézett, aztán az arcomon maradt a tekintete.

–Nem! – mondtam.

Kényelmesen felemelte a poharát, megforgatta benne az italt, és ivott néhány kortyot.

–Csak kérdeztem – tette vissza a poharat.

Elsimította a bajuszát, és visszanézett rám. Zavartalanul, figyelmesen járt a tekintete az arcomon.

A kocsmáros aprót köhécselt, törölgetni kezdte a pultot, és így szólt az öreghez:

–Rossz lehet azoknak a lovaknak kint a napon, Sándor bátyám! Csak meg ne ijedjenek valami autótól

Az öreg nem törődött vele:

–Hát nem is rossz az – szólalt meg –, ha valakinek sok ismerőse van Budapesten! Sose lehet tudni, mikor veszi hasznát annak

Egy pillanatra megvillant a szeme:

–Nem igaz?

Kivettem a zsebemből a Kossuthot, megbontottam, és odaszóltam a kocsmárosnak:

–Adjon egy kisfröccsöt!

–Hordanak, tetszik tudni – mondta a kocsmáros –, aztán be-beugranak egy fröccsre. De – az öregre vágott a tekintetével – nemigen időznek, megisszák egykettő, s mennek is tovább, épp csak, hogy megisszák

Az öreg felhajtotta a borát.

–Adjál még egyet! – mondta, és nézte, követte az embert, ahogyan elveszi a poharat előle.

–Meleg lesz ma – mondtam.

–Az lesz ma, igen, meleg, nem jó az a lovaknak sem, ilyen melegben a napon lenni – mondta a kocsmáros.

–Abból még soha baj nem lett, ha az embernek jó komái vannak fent Budapesten. Sok mindenre jó orvosság az! – mondta az öreg. – Adjál gyufát is! – tette hozzá. amikor letették eléje a fröccsöt.

Elővettem a magam dobozát.

–Tessék! – nyújtottam feléje.

–Itt van már, adja a Bandi – mondta, és elvette a csapostól a gyufát. Rágyújtott. és eltaposta a gyufaszálat:

–Ügyes embernek sok ismerőse van A nagyon ügyes embernek! Jól jön az még az állami gazdasági igazgatóknak is! Már miért ne jönne jól!

Szembefordult, és végigmért a tekintetével:

–Amikor mi itt 19-ben megcsináltuk a direktóriumot, akkor az úgy történt, hogy minékünk sehun semmilyen ismeretségünk nem volt! Sehun az ég egy világon Ellenségünk viszont, az volt annál több! Úrból, magunkfajtából, mindenféléből! Mert a szegénységnek akkor van a legtöbb ellensége, ha maga akarja a kezébe venni a sorsát! S ha már úgy áll a dolog, hogy a kezébe is vette, akkor annál több félnivalója van, hogy meg is tarthassa a kezében Minél inkább a kezében van, annál inkább! Ez ennek a törvénye! Ez volt, s ez is marad!

–He, he – kezdte törölgetni a csapos a pultot –, szeret, tetszik tudni, ekképpen filozofálgatni a mi Sándor bácsink.

Az öreg folytatta:

–Aztán meg az is törvény, tisztelt úr, hogy a szegénységnek a legnagyobb ellensége, az saját maga! Mert ha kivakaródzik a nyomorúságból, akkor nem tudja, mit csináljon jó dolgában, s többet árt magának, mint azt akárki is tehetné Magamagába harap, mint a veszett eb, vagy a maga fiába, mint a rossz disznó Ott pusztítaná akkor magamagát és egyike a másikat, ahol megteheti! A gróf meg az úrinép, az persze védte minden pereputtyát, megtett vón az mindent, hogy a magafajtájából egynek is baja ne essék. Mint kutya a kölykére, úgy vigyázott, hogy azt mondja, inkább hat más pusztuljon, mint akár egy is az ő véréből! De ha nem is vére volt, csak jó szolgája, s az ő szekerét ha tolta valaki, amellett aztán úgy kiállt, akár a magáé mellett Még ha hibázott is valamelyike, csak azt nézte, hogy véle van-e vagy ellene, s megvédte minden ellen. Meg! Mert megtanulta a történelmek idejében, hogy másképpen az ő hatalma nem élhet meg! Vagyis: megtanulta a törvényt!

Pénzt vett elő, és kirakta a forintokat a pultra:

–Volt esze megtanulni itt a pénzed, Bandi!

Felemeltem a poharamat, és megkérdeztem:

–Maga ugye a Varga Sándor édesapja?

Felhajtotta a borát:

–Az – nézett rám –, én vagyok annak az édesapja!

Eltette a visszajáró pénzt, és a kocsmárosra nézett:

–Át kellene küldeni már egyszer a grófért, hogy jöjjék vissza, s legyen minden, ahogyan volt, mert az kell nekünk! Abba szoktunk mink bele, hadd dögöljünk meg mán abban is, úgy, ahogyan a világra jöttünk Nem való más minékünk!

–Tréfál mindig, Sándor bátyám – nevetett a csapos, hol rám, hol az öregre pillantva.

Az öreg visszatolta a poharát a pult közepére, aztán a kalapjához emelte a kezét:

–No sok szerencsét! – s ment az ajtó felé.

Csak most láttam, hogy húzza a lábát, igen erősen sántítva, egészen elvetve magától a bal lábfejét, és a válla is utánaereszkedik minden lépésnél, egészen mélyre.

–A direktórium óta húzza – intett utána a kocsmáros. – Elvitték utána, hogy megváltozott a diktatúra, s csak egy esztendő után jött haza. Összetörték a tisztek a lábát, az öccse, az meg haza sem jött. mert az is benne volt a direktóriumban, s azt aztán el is emésztették valamerre, azóta sem tud róla senki, hol, merre pusztíthatták el

Közelebb hajolt hozzám:

–Tessék megmondani az igazgató elvtársnak, hogy tettem félre neki pár üveg Kinizsit, mert nem lesz aztán, csak szombaton, s akkor is ki tudja, mennyit kapok

Az ajtó felé intett:

–Nem állhatja az igazgató elvtársat az öreg, nem mondja ki még a nevét sem

Kijött utánam egészen az ajtóig:

–Ne tessék elfelejteni szólni a sörről

Az öreg épp kezébe fogta az ostort, a gyeplőt, és szólt a lovaknak. Egyenesen ült a bakon, nem nézte volna az ember így távolabbról még ötvennek sem.

 

4

 

10 óra

 

–Iszik még egy pohár bort?

–Igen.

–Nem akar sört inkább?

–Nem szeretem összekeverni

–Akkor viszont le kell jönnie velem a pincébe, amire úgyis sor került volna előbb-utóbb. Nem mindenkinek ,mutatom meg, de maga azok közé tartozik, akik méltányolni képesek!

Felállt, elnyomta a cigarettáját:

–Adja ide a táskámat! – intett a földre, a fotelom mellé. A szokásos orvosi táska volt, de vadonatúj, mint minden a lakásban.

–Mikor kapta a lakást?

–Tavaly Csak a pince ér benne valamit! Hová szokott járni Pesten?

–Mindenfelé

–Mégis? Astoria, Duna, Nagyszálló, Palace?

–Fehér Ökör és Kéményseprő, de nem rossz a Klub sem éjfél után

–Ott lehányják az embert, vagy jobbik esetben hülyére verik. Viszont történik valami legalább. Így gondolja? Vallja be, hogy azért jobb a Gellért?!

–Jobb

–Sssu-sssu, tárridu Micsoda nénik, uramisten! Azok a tejfölhajak, azok a hosszú körmök! Jöjjön csak utánam, és hozza a cigarettáját!

Keresztülmentünk a kisebbik szobán, aztán az előszobán, majdnem a bejáratig.

–Elővesszük az a kulcs – mondta, és felhúzta a szemöldökét, miközben a táskában keresgélt. Aztán dudorászni kezdte: – Megtaláltuk az a kulcs! Parancsoljon, kedves barátom, azt a táskát pedig akassza fel arra a fogasra, a jobb füle mellett. Nem akar megfésülködni?

–Nem Azt hiszem, egészen jól érzem így magam!

–Parancsoljon!

Megnyitotta az ajtót, és megindultunk lefelé a betonlépcsőkön. Kellemes hűvösség csapott meg, és valami ismerős szag vagy illat, amit nem tudtam hirtelenjében megnevezni.

–Mit szól a lámpákhoz?

–Nagyon jó!

–Érzi? – szippantott bele a levegőbe.

–Igen!

–Fél éve nem szellőztettem, ablakok bedeszkázva, oxigén nuku Tényleg a Klubba jár?

–Oda is.

–Fehér Ökör?

–Ühüm!

–De jobb a Gellért?

–Jobb!

A pince nem volt nagyobb négyszer négy méternél. Piros fény hullt le a mennyezetről, az ablakok valóban be voltak deszkázva, előttük függöny.

–Mondja meg, hogy ezt nem várta?

–Nem! Igazán nem vártam. Mennyibe került?

–Bagatell! Ócskaságokból van az egész. Kimustrált söntéspult az exvendéglőstől, alatta ládák, hogy magasabb legyen. A székek darabja húsz forintért megemelve, hogy elérje a pultot Négy asztal á kétszáz froncsi, tükör, bárszekrény holmi könyvespolcból, a pálma dicső nénikémtől Ki az ajser?

–Maga!

–Egy pillanat

Még három égőt gyújtott fel. Egyet a bárszekrény fölött, és kettőt a falak mentén.

–Bort?

–Igen.

–Gin?

–Bort

–Tényleg a Fehér Ökörbe jár?

–Oda is

–Az a jó Breitner Tomi! Most figyeljen

Bekapcsolta a magnót. Piaf énekelte a Lordot.

–Mit szól hozzá?

Felült mellém a székre, rákönyökölt a pultra, és kitöltötte a boromat.

–Klassz?

–Mióta van itt?

–Három éve!

Beletette az arcát a tenyerébe.

–Három kerek és hosszú, hosszú éve! Nem tudom megszokni! Igazán akartam, mert beláttam, hogy nem tehetek mást, hacsak nem akarok egészen tönkremenni. Nem megy! Ott nőttem fel, ott jártam iskolába, ott jártam egyetemre, ott van anyám, apám, mindenki, akit szeretek, és akihez valami közöm van Nem megy!

–Egészségére!

–Amit ember megpróbálhat, azt mind megpróbáltam. Hivatás, könyvek és megint könyvek Hiába! Lemezek, magnó, televízió, folyóiratok, munka látástól vakulásig, hogy ne vegyem észre magamat Semmi! Minden hiába! Tényleg, nem akar gint?

–Nem kérek, köszönöm!

–Kétezerbe került az egész. Martinit?

–Nem, köszönöm Hanem: a Kocsis Benjáminnál maga volt kint annak idején?

–Nem értem.

–Szeretném, ha elmondana néhány szót arról, amikor kihívták ahhoz a Kocsis Benjáminhoz. Emlékszik még rá?

Rám nézett, aztán eltolta maga elől az üveget:

–Na nem! Ilyesmit nem játszunk, édesapám!

–Nem emlékszik már rá?

–Nem játszok ilyesmit! – mondta még egyszer.

Odament a magnóhoz és visszaforgatta.

–Hány éves lehet Piaf?

–Negyven és ötven között Ugye, maga volt kint nála?

–Ha hallotta valamikor is keverni a gyerekeket, akkor most nyissa ki a fülét!

Megindította a szalagot.

–Ha legközelebb felmegyek Pestre, magammal viszem ezt a masinát, vagy pedig fent veszek egy másikat, s elmegyek vele a Pipacsba. Úgy kettő körül, s amikor a legnagyobb lesz a zrí, akkor felveszem az egészet, és hazahozom ide a pincébe. Mit szól hozzá? – kiáltotta, mert telebömbölte a zene a fülünket. – Állandóan menne vele a szalag, eldugnám a tükör mögé, vagy felraknám valami polcra!

Bement a pult mögé, gint töltött magának, citromot vett, cukrot, és keverni kezdett.

–Erre nem számított, mondja meg őszintén?! – intett körül a fejével.

–Nem

–A múltkor végigjártam minden üzletet, hogy találjak egy Gauguin-reprodukciót, a Bonjour Monsieur-t, nincs sehol, lejártam utána a fél lábamat. Nem tudja megszerezni valahonnan? Már megvan, de egészen kicsi, és nem színes Akárcsak jómagam, amikor átmegyek reggel a rendelőmbe!

Még mindig kiabált, mert nem lehetett hallani a magnótól.

–Amikor megyek keresztül az úton Bon jour, bon jour. Jó napot, jó napot

–Csendesítse le azt a magnót!

–Legközelebb szereltetek rá egy istenes hangerősítőt, hogy kétszer ilyen hangosan szóljon

Aztán odament, és elzárta a gépet. Rátámaszkodott a tenyerével:

–Nem megy! – mondta csendesen. – Nem is fog menni soha! – Megfordult: – Soha nem fog menni! Mondja meg, mit csináljak?

–Szerettem volna, ha mond néhány szót arról az esetről, amikor ez a Varga lelőtte azt az embert

Megrázta a fejét, és odajött a pulthoz az italáért:

–Nekem semmi közöm hozzá, édesapám Ezt kérdezze meg azoktól, akik csinálták. Én orvos vagyok, s ha úgy tetszik, már azért sem beszélhetek róla. Na, még egy eresztést! – lépett vissza a magnóhoz.

Bekapcsolta a gépet, és végigjátszotta a számot. Aztán megnézte az óráját:

–Záróra! Igya ki a borát!

Amikor a lépcsők fölött betettük magunk után az ajtót, és megforgatta a kulcsot a zárban, azt mondta:

–Ami ezt a Vargát és a másikat, a Kocsis Benjámint illeti, valóban én voltam kint náluk. De amilyen áldott szorgalommal megszereztem a diplomámat, éppen úgy megtanultam, hogy soha ne feledkezzem meg arról, miszerint: semmihez semmi közöm Semmihez, édesapám! Jól néznénk ki!

Kopogtattak a bejárati ajtón.

–Igen!?

–Itthon van, doktor úr?

Nehéz férfihang kérdezte.

–Megyek már, kérem, várjanak türelemmel!

–Igen ám, de bevérzett az asszony, hát jöjjék először hozzá, még a rendelés előtt!

–Nem kell megijedni, kérem. Nyugodjon meg, azonnal megyek!

Hozzám fordult:

–Hát akkor, uram? – nyújtotta a kezét.

–Jó volt a bora, és szép a pincéje!

–Ne beszéljen róla senkinek! Mondtam: az egész házban az ér valamit – a gazdát is beleértve!

Megnyitotta az ajtót, arcunkba csapott a nap, és a paraszt leemelte a kalapját.

 

5

 

11 óra

 

Ránéztem ismét az ajtóra. most már tisztábban láttam – így félig nyitva átsütött rajta a nap –, ott volt mind a négy lyuk, haránt sorozva át az ajtó lapját. Talán négy-öt centiméterre lehetett egymástól mindegyik, az utolsó azonban egészen magasra csapott, el a többitől, az ajtó sarka felé.

Az asszony krumplit tisztított, amikor megérkeztem, de átadta aztán a kést az öregasszonynak, s most csak ült a széken, ölébe ejtve a kezét és hallgatott. Az arca mozdulatlan, egy moccanás nincs rajta, néz maga elé. Nyilván hallja az öregasszonyt, de nem néz feléje.

–Ami elmúlt, elmúlt – mondja az öregasszony –, azon már kár gondolkozni. Mén tovább az élet, ahogyan azelőtt is volt, meg mindig is volt, szegénynek nehéz, gazdagnak könnyű. E már az életnek a rendje, e volt, és ez is marad mindörökkön-örökké, ameddig a jó Isten csak élteti az emberiséget! Csak hát, nehezebb most neki az ura nélkül, mert ha ember nincs a háznál, akkor bizony az asszonynak tán jobb is lenne, ha meg sem született volna. A virág is elesik a karó nélkül, hát még az asszony, ha nincs mellette az ura, hogy megmondhassa, hogy mit mikor és mit hogyan. Meg aztán mindent elvégezni magának az asszonynak, jobb arról nem is beszélni, mert nem lehet azt szóval elmondani sem. Nem ér már annak az asszonynak az élete semmit, semmitlen semmi az, amit ér! De hát itt a két árva gyerek a nyakán, segítenek, nem mondhatjuk, amit tudnak a nagyobbik, az meg igen különösen, de mire megy azzal az ember, a nagyobb dolog, az csak idemarad, az anyjának a kezére. Ruháztatni, öltöztetni, kosztjuk hogy tisztességesen meglegyen! Amit én megtehetek ilyen idős koromra, azt megteszem, de nyolcvan felé járok már magam is, bizony olyan nagy időt taposok én már, s abból is harmincat özvegyen, mint ez most itt, ez a szerencsétlen – megteszem, ugye, ami tőlem kitelik, hogy meleg étel jusson minden napra, meg egy kis mosást is, s a tyúkokat, csirkéket etetgetem, de bizony a disznót már nem tudom etetni, hull ki a kezemből a veder, nem emelhetem már, mint valamikor ahogyan emeltem, még két esztendővel ezelőtt is, nem megy az már énnékem, nem megy már semmi sem, ahogyan kellene – a halál, az jövöget már, az jön rendesen, azt már el nem kerüli senki. Nem tudom már jószerivel a gallyat sem törni, úgy hasít bele a karomba, ha csak kicsinyt is erősebben fogok. Nem sok hasznomat látják, de amit tudok magamtól, azt megcsinálom, a többi aztán mind neki marad, ennek a szegénynek. Ez a Jóska, aki most igazgató az uradalomban vagy gazdaságban, ahogyan mondják, az csinált néki helyet, a tyúkoknál van, odajár minden hajnalon, de oda is pontosan kell menni, s nem érkezik, csak délben haza, akkor meg kapálni kell kimenni, abba a kicsibe, amit még meghagytak, meg mikor milyen dolognak van a sorja éppen, varrni meg magam sem látok, hát így aztán az is csak reá marad Nehéz szegénynek, igen nehéz! Csak elnézem, minek is szültem ilyen nyomorúságra!

Rá sem néz a lányára, csak mondja a magáét, peregnek a szavak, azok is szinte hangsúly nélkül, mintha csak ahhoz kellenének, hogy járjon a kés a kézben, és pucolódjon a krumpli.

–Ha tudná az ember, hogy mire szüli az ő gyermekét, bizony sokszor nem is engedné a világra jönni Ennek is, fiatal, még nincs negyvenesztendős sem, oszt itt van magamagának, hogy ne lásson már jót ebben az életben, csak küszködést meg betegséget. Mintha az ura elvitte vón magával ennek is az egészségét A sincs már néki, mintha elment volna az urával az is Pedig kicsiny még a gyerek, messzire nő az még fel, s addig csak ő van nékik, senki más, csak ez az anyjuk van nékik, s más senkijük, mert ha számíthatnak is valakire, azért csak az édesanya az, aki ott áll őmellettük mindig, mert az megmarad nekik mindig olyannak, hogy nem hagyja őket, akármi is legyék Pedig szépen éltek, magamnak sem kívánhattam volna jobban, pedig az én uram is, ennek az asszonnak az apja, az is olyan ember volt, hogy engem meg nem ütött volna soha, s attól én goromba szót nem is hallottam soha, csak: édes lelkem, így, édes lelkem, úgy, vagy Flórám, így, Flórám, úgy, így beszélt az mindig énvélem. S ez meg, ennek az ura, Kocsis Benjámin, az meg éppenséggel úgy, mintha az enyémet láttam volna. Becsülte ez is az asszonyt, soha többet rá nem rakott, csak amit elbírt a válla, nem ütötte, s még halála előtt is két nappal, hogy valami zsákokért voltak, hát olyan szép pár cipőt hozott néki, mert az vette mindig, nem szólt: csak látta, hogy kellene már valami, hát ahogy kapta a fizetést a gazdaságtól, vette, ami kellett Ilyen ember volt a Béni, nyugosztalja az Isten! Az ilyen ember után aztán duplán marad egyedül az asszony, mert csak jót kapott tőle életében, s ekképpen azt már nem pótolhatja semmi sem, s nem jöhet békesség már az asszony lelkére ezentúl. Csak ha utánamén majd maga is, hogy találkozzanak Pedig mondom néki: ami már megesett, azon már változtatni nem lehet. Olyan az élet, hogy ami jön, azt úgy kell tőle elfogadni, ahogyan jön, nem az ember ül a bakon, hanem maga csak húzza, s oszt amérre csapják, arra kell néki szelídüljön Így van, s nem másképpen!

Eltapostam a cigarettámat, és odafordultam az asszonyhoz:

–Miért akarja itt hagyni ezeket a lyukakat az ajtón?

Felemeli a szemét, egy pillanatra ránéz az anyjára, aztán az ajtóra – nem szól semmit, csak megigazítja a kendőt a fején.

A nap egészen rásüt az ajtóra, és a fény áthullik a négy lyukon, az éles pászmák áthasítják a levegőt és a konyha homályát, hogy megüljenek aztán a padlón, négy kerek, fehér folt.

–Miért nem csináltatja be őket?

Egyenesen az arcomra emeli a tekintetét, a szemöldöke összeszalad, éles, kemény ránc képződik az orra fölött. A szemembe néz mozdulatlanul.

Nem szól semmit.

–Hiszen mondtam én neki, tetszik tudni – szólal meg az öregasszony –, mondom neki: oszt mondd már meg énnékem, minek hagynád úgy őket? Mi oka lehetne annak? Mire jó az tenéked? Hogy úgy maradjon az az ajtó? S hány esztendeje mán? Télen még csak el-eldugogatom ronggyal, papírral, azt még hagyja de máskülönben csak így akarja tartani, pedig nem jó az semmiképpen, nincsen annak bizony semmi értelme. De nem lehet beszélni véle! Ha mondom néki, csak int a fejével, jól van az úgy” – azt mondja, és nem lehet beszélni néki. Jól van az úgy” – s csak az Isten tudja, hogy mi jó van neki abban, hogy ott hagyja, meg hogy ott látja mindig? Amikor a csendőrök megszúrták az egyik Bartha legényt, már régen, amikor a kutat csinálták, abban a tavaszban, akkor annak is az anyja azt a nadrágot, amiben a fia volt, a szerencsétlen, mert a lágyékába szúrt volt a csendőr – úgy mondták aztán, hogy a lábába akart volna, mert úgy kellett azt nekik csinálni, hogy csak megbénítsák az embert, de baja ne essék –, az is, a szerencsétlen asszony eltette a gyerekének a nadrágját, oszt őrizte volna. De nem úgy lett aztán, hanem szétszabta, s csinált belőle, a jó Isten tudja már, mifélét, s úgy aztán elhasználódott, pedig mennyire mondta, hogy ő azt el nem pusztítja, hanem megőrzi úgy, ahogyan volt a fia vérével – s lám, meddig tartott?! S igaza is volt! Nincsen az ilyesminek semmi haszna, lányom! Azon legyél inkább, hogy elfeledjed, mert az is nagy törvénye a szegénységnek, hogy ami rossz véle megesett, azt feledje el minél hamarabb, mert ami rossz véle történik, annak az emlékit mind megőrizné, akkor úgy megtelne véle, hogy leroskasztaná az idő előtt a földbe! Ezért aztán elfeledi inkább – akár nem is lett volna! S így van ez jól! Csak aki magamagának akarja a rosszat, az cselekszik másképpen!

–Jól van az úgy! – szólalt meg az asszony.

A földön volt a tekintete, az arca mozdulatlan. Csendesen mondta, mintegy magamagának, de utána rögtön felemelte a fejét, és rám nézett. Valami különös fény lobbant a tekintetében – aztán visszahajtotta azonnal a fejét, és ült tovább, csendesen.

–Jól van, jól van! Minek van az jól! – mondta az öregasszony. – Amikor a tanácstól itt voltak, akkor is minek nem engedted, hogy megcsinálják? Mert itt voltak, tetszik tudni, utána talán egy fél esztendővel, hogy azt mondják, csináltassa be az ajtót, hogy a lövések ne látszódjanak. E meg nem akarta, akárhogyan parancsolták is! Elmentek, de aztán jöttek megint, hogy megcsinálják ők maguk a tanács pénzéből, nem kell minékünk egy fillért sem adnunk, mindent ők állnak – a lányom azt sem engedte. Akármit beszéltek neki, mondták szépen és magyarázták, de ő csak: úgy fog maradni” – csak azt hajtogatta nekik. Aztán meg jöttek volt, hogy öreg mán ez az egész ház, hogy nem lehet ebben már lakni, s mondták, hogy elrendelik, hogy ha tetszik, ha nem, csináltatni kell, mert hogy így akarták vón, hogy engedje megcsináltatni az ajtót. De ez akkor is csak hajtogatta: úgy marad az, ahogyan van!” – s nem, az Istennek sem! Még az öreg tanítóhoz is elment ez a szegény, hogy megtudja, van-e joguk csináltatni bármit is, ha ő maga nem akarja, hogy abban adna néki útbaigazítást. Nem engedte! Én meg mit csináljak véle?

Megérintettem az asszonynak a kezét:

–Miért nem akarja megcsináltatni?

Összeszűkül a szeme, még egy darabig nézi a földet, aztán ugyanazzal a különös fénnyel a szemében rám néz:

–Mert úgy kell annak maradni!

Árnyék szökik a helyiségbe, az ajtón megjelenik egy legényke, talán tizennégy éves.

–Adjon Isten!

A küszöbön megáll és körülnéz, nem lép beljebb. Egy pillantást vet rám, aztán az öregasszonyra.

–A nagyobbik fiú? – Kérdezem az öregasszonytól, miközben felállok.

–Az, az, a lelkem

A gyerek az anyjára néz. Ül a helyén, mint eddig, nem is emeli fel a tekintetét. A fiú rám néz. Nyújtom a kezem.

–Jól megnőttél – mondom.

Magas, izmos fiú. Barna a haja, a szeme. Ing nélkül van, izzadt, barna a felsőteste, fekete csíkokban ül rajta a por, mocskos, poros a homloka is. Rövid, biztos tekintettel az arcomba néz, aztán elkerüli a kezemet, odamegy az anyjához, és a szék háta mögött, kissé oldalt odatámaszkodik a falhoz.

–Visszük át a gépet a téeszhez, a Jani bátyámék meg bementek a kocsmába – mondja, és engem néz egyre.

–Eszel valamit? – kérdezi az öregasszony.

–Nem! – mondja a fiú.

Most már az anyján van a szeme. Figyeli az arcát, végignéz az egész asszonyon, ahogy ül ott, ölébe ejtett kezekkel. Összevonja a szemöldökét, ugyanúgy, mint az anyja. Egyébként nem hasonlít az anyjára, úgy látszik, az apjára ütött inkább. Úgy néz vissza rám, összevont szemöldökkel:

–Mit akar az édesanyámtól?

Rögtön az anyjára néz megint, gyors, kutató tekintettel. Aztán vissza rám.

Most látom, hogy erősen jár a melle, emelkedik nagy lélegzetekkel.

–Beszélgetünk csak, gyerekem, beszélgetünk – mondja az öregasszony.

–A gazdaságban dolgozol? – kérdezem.

–Mit akar az édesanyámtól? – kérdezi, és egy pillanatra sem veszi le rólam a tekintetét.

Nézem. Hány éves lehet? Tizennégy, tizenöt? Ott van már a karjaiban a munka. Ott van a vállaiban. Ott van már a szemében, a tekintetében, a szavában, a mozdulataiban, a hangjában, az egész csöppnyi emberben – ott van minden porcikájában, ahogy áll előttem, az anyja széke mögött. Négy órakor már bizonyára felkelt, és elvégzett eddig egy felnőttnek valót.

Odaintek az ajtóra.

–Csak azt akartam megtudni az édesanyádtól, hogy miért nem akarja megcsináltatja ezt az ajtót?

–S az elvtársnak miért baj az, ha nincs megcsináltatva? Az édesanyám háza, azt csinál véle, amit akar! Ahhoz senkinek beleszólása nincsen! Az adóját megfizetjük, ami azután van, az meg a mi dolgunk

Az öregasszony felemeli a hangját:

–Hiszen nem is arról van szó, kicsi Béni, csak úgy elbeszélgettünk, nem hivatalos ember ez, már hogy így mondom, ne tessék haragudni érte – teszi hozzá, de nem is pillant rám –, az édesapádról kérdezett, s arról beszélgettünk Szépen, becsületesen elbeszélgetett vélünk s nem is mondott rosszat sem nekem, sem az édesanyádnak. Ki mondta néked, hogy itt van?

A gyerek hallgat egy darabig, végigmér tetőtől talpig. Aztán elmozdul a faltól. Odamegy az ajtó mellé a vederhez. Bögrét vesz, iszik, kiissza egy húzásra, eltörli a száját, s míg a másik kezével visszateszi az edényt a székre, rám néz, és azt mondja:

–Akkor meg megmondta már magának az édesanyám, hogy az az ajtó úgy fog maradni! Ahogyan most van! S most én is megmondhatom magának, meg maga is megmondhatja, akinek éppen csak akarja, hogy én is azt mondtam: úgy marad, ahogyan van!

–Úgy, lelkem, úgy! – szólal meg csendesen az anyja, és felemelve a fejét nézi a fiát, ahogyan az visszalép melléje. S amikor ott van már a közelében, akkor megismétli: – Úgy, lelkem, úgy!

Ránézek a fiúra:

–És meddig akarod úgy hagyni?

Támaszkodik a falhoz, és nézi a földet. Nem válaszol. Az anyja is néz maga elé. Nem mozdulnak, és nem válaszolnak egy szót sem.

Az öregasszony felsóhajt, beleloccsantja a pucolt krumplit a vízbe, és újat vesz a kése alá.