Edmund Husserl
A FILOZÓFIA
MINT SZIGORÚ
TUDOMÁNY
KOSSUTH KIADÓ
FORDÍTOTTA:
BARÁNSZKY JÓB LÁSZLÓ
A FORDÍTÁST ÁTDOLGOZTA
ÉS A BEVEZETÉST ÍRTA:
FEHÉR M. ISTVÁN
A filozófia mint szigorú tudomány
Naturalista filozófia
Historicizmus és világnézeti filozófia
Edmund Husserlnek (1859–1938), a fenomenológia megalapítójának kötetünkben szereplő programatikus tanulmánya a Logos című folyóirat 1910–1911-es I. évfolyamában látott napvilágot. Mint minden igazán klasszikus mű, Husserl ezen írása sem csupán korának, a XX. század elejének történeti kontextusában, avagy szerzője életútjának, gondolati fejlődésének tengelyében értelmezhető, értékelhető, hanem egyúttal a filozófia univerzális kérdéseihez való – hozzájárulásként, úgyszólván a "philosophia perennis" részeként is. Alábbi bevezető sorainkkal mindkét szemponthoz megpróbálunk némi rövid útbaigazító megjegyzéssel szolgálni.
Filozófia és tudomány kapcsolatának kérdése, a filozófia tudományosságának s ezáltal a filozófia mibenlétének, önmeghatározásának problémája korántsem új keletű – végigkíséri magának a filozófiának a történetét. A filozófiának a tudományhoz való viszonya egyfelől, s önmaga tudományosságának állítása, a reá való törekvés másfelől, korántsem esik egybe, noha persze a kettő között nyilvánvaló összefüggések állhatnak fenn. Az, hogy a filozófia a tudományhoz mint valami rajta kívülállóhoz viszonyul, mindenesetre nem öröktől fogva fennálló adottság: filozófia és tudomány csak az újkorban vált ketté (valamikori egységükre utal már Husserlnek az a megfogalmazása is, mely szerint a szigorú tudományosságra igényt tartó újkori filozófiai erőfeszítések "egyetlen érett gyümölcse a szigorú természet- és szellemtudományok, valamint új, tisztán matematikai diszciplinák megalapozása és önállósodása volt" {1}). Ettől kezdve létezik a filozófiának a tudományhoz mint valami rajta kívülállóhoz való viszonya egyáltalán, s vetíti valamiképpen előre azt, hogy a filozófia vajon igényt tart-e a tudomány státuszára, s ha igen, miképpen, milyen példát követve óhajtja elérni azt. A tudományfilozófia, ezen tipikusan XX. századi jelenség számára például a tudomány többszörösen is középponti szerepet játszik – például mint saját vizsgálódásának tárgya, továbbá mint ami számára az emberi tudás mintaképeként, paradigmatikus formájaként jelenik meg –; a tudományfilozófia számára azonban önmaga – mint filozófia – tudományosságának kérdése többnyire nem merül fel – ezt úgyszólván hallgatólagosan előfeltételezi, foglalatosságának tárgya mintegy visszasugárzik önmagára, felmentvén őt a vonatkozó kérdés és igazolás alól.
Hogy miben áll a tudományosság ama paradigmája, mely a filozófia mint szigorú tudomány létrehozására irányuló husserli erőfeszítések mintaképéül szolgál, egyértelműen kiderül Husserl ama megjegyzéséből, mely szerint "a matematika és a természettudomá-nyok csodálatos teóriáinak objektív igazságában, illetve objektíve megalapozott valószínűségében értelmes ember nem kételkedik." {2} Husserl ugyanakkor – szemben a pozitivizmus régi és új formáival – nem elégszik meg azzal, hogy a filozófia tudományosságának formáját valamely létező tudománytól kölcsönözze, a filozófiát így úgyszólván valamely pozitív tudomány gyámsága alá helyezze, ezáltal pedig eredeti értelméből kiforgassa: a filozófia klasszikus, átfogó meghatározása mellett kitartva, teljesen önálló filozófiai módszer segítségével kívánja a filozófiát szigorú tudománnyá tenni. E módszer a fenomenológia, illetve – ahogy e tanulmányban elsősorban megjelenik – a fenomenológiai lényegelemzés.
A filozófia tudományossá tételének husserli programja egy ténymegállapításból indul ki, amit az újkorban többen rögzítettek már, hogy azután e panaszos megállapítás az újkori filozófia legkiemelkedőbb műveinek ösztönzőjévé váljék: eszerint a filozófia jelenleg (még) nem tudomány. {3} Nem tudomány – ez itt annyit tesz: nincs objektíve tanítható és tanulható anyaga, a filozófiában minden "álláspont", "egyéni meggyőződés", vélekedés kérdése. Husserlt az újkori tudomány iránti lelkesedés tölti el, a tudomány feltétlen autoritásába vetett hit. Az igazi tudomány, írja, mindenki számára hozzáférhető, tanítható, tanulható, félreérthetetlenül egyértelmű; nincs helye benne "privát" nézeteknek, nem ismeri a mélységet; belátásai, igazságai kiállják az idő próbáját, maradandóak; a tudomány sosem lehet egyetlen ember befejezett alkotása.{4} A tudomány, illetve a tudományként felfogott s ekképp létrehozandó filozófia Husserl szemében nem valamely zseni terméke, hanem generációk munkájáé, {5} a tudományosság garanciáját a filozófiában pedig az újkori filozófia fő vívmánya, az észkritika nyújtja. {6}
Az a tudományfogalom, mely a filozófia mint szigorú tudomány programjának fölvázolásában a husserli tanulmány gondolati hátterében munkál, nagyszabású és átfogó, továbbá – csöppet sem mellékes – magasztos és emelkedett; a klasszikus tradíció majd' minden lényeges jegyét magában hordozza, s a filozófiát ezáltal oly igényekkel terheli meg, melyek együttes kielégíthetősége korántsem nyilvánvaló – ennek vizsgálatába Husserl mindenesetre nem bocsátkozik. (A filozófia effajta "túlterhelése" egyébiránt – jegyezzük meg közbevetőleg – éppanyira a klasszikus filozófiai tradíció sajátossága, úgyszólván a filozófia fogalmához tartozik.) A tudományként felfogott filozófiának, hangzik rögtön az elején, eleget kell tennie a "legmagasabb rendű teoretikus igényeknek" {7}; a filozófia "minden tudomány közül a legmagasabb rendű és a legszigorúbb, s az emberiség olthatatlan vágyát képviseli a tiszta és abszolút megismerés iránt"{8}. A filozófia nyújtja minden tudomány "végső lezárását"{9}, a tudomány pedig "abszolút időtlen értékek számára szolgáló elnevezés"{10}.
Ám ez még mindig nem minden. A "legmagasabb rendű teoretikus igényeken" túl – vélhetően épp azok révén – a filozófiának lehetővé kell tennie az "etikai, vallási tekintetben tiszta észelvek szabályozta életet" is; a "tiszta és abszolút megismerés" mellett (vagy épp általa) a "tiszta és abszolút akarást és értékelést"{11}.
A feladat aktualitását az a feszültség jelzi, hogy egyfelől "az egész újkori életben nincs még egy olyan eszme, amely erőteljesebben, feltartóztathatatlanabbul nyomulna előre a tudomány eszméjénél", s hogy ennek megfelelően korunkban, a XX. században "a szigorúan módszeres, objektivált tudomány roppant hatalmat jelent"{12} – "a tudomány iránti eleven-tevékeny bizalom"{13} pedig nagyon is élteti Husserlt –, ám ez a tudomány ugyanakkor másfelől – amint azt Husserl ugyancsak jól érzékeli – a reá épülő filozófiával, az e tudomány világképét filozófiai síkon általánosító s kifejező naturalizmussal együtt mégis letért az igaz útról, kezdi értelmét veszíteni, puszta technikává, számítássá átalakulni, s épp ezáltal a tudomány fentebb jelzett magasztos eszményét elárulni. A filozófia szigorúan tudományos újraalapozása irányában meghirdetett husserli fordulat így egyszerre képes döntő kortendenciákhoz – a kor tudományos kultúrájához – kapcsolódni, s azokat egyúttal alapjaiban bírálni.