Max Weber
A TUDOMÁNY
ÉS A POLITIKA
MINT HIVATÁS
Fordította
Glavina Zsuzsa
KOSSUTH KIADÓ
A POLITIKA MINT HIVATÁS
A TUDOMÁNY MINT HIVATÁS{*}
Önök azt kívánták, hogy előadásom témája a "tudomány mint hivatás" legyen. Nos, nálunk közgazdászoknál afféle pedantéria ─ amelyhez most én is hű maradok ─, hogy mindig a külső viszonyokból indulunk ki, ebben az esetben tehát a következő kérdésből: mi a tudomány mint hivatás a szó anyagi értelmében? Ez viszont ma gyakorlatilag lényegében a következő kérdést jelenti: hogyan alakul annak a végzett hallgatónak a helyzete, aki eltökélte, hogy a diplomás pályák közül a tudománynak szenteli életét? Hogy megértsük, miben rejlik e tekintetben német viszonyaink sajátossága, célszerű lesz, ha az összehasonlítás eszközéhez folyamodunk, és megnézzük, mi a helyzet abban az országban, amely ezen a téren a legélesebben különbözik tőlünk, vagyis az Egyesült Államokban.
Nálunk ─ ezt mindenki tudja ─ annak a fiatalembernek a pályája, aki a tudományt választja hivatásul, rendszerint a magántanári (Privatdozent) állással kezdődik. Miután megírt egy könyvet és letett egy többnyire formális vizsgát a kar előtt, elbeszélget a megfelelő szak képviselőjével, majd annak beleegyezésével habilitál valamelyik egyetemen, és ingyenesen, csupán a hallgatók által fizetett leckepénzért előadásokat tart, melyeknek tárgyát maga határozza meg általános témakörén belül. Amerikában rendszerint egészen másként indul a pálya, nevezetesen asszisztensként alkalmazzák az illetőt. Nagyjából hasonló a helyzet ahhoz, ami nálunk szokás a természet- és orvostudományi karok nagy intézeteiben: itt ugyanis az asszisztenseknek csupán egy töredéke ─ és általában az is csak később ─ törekszik a formális magántanári habilitációra. A különbség gyakorlatilag azt jelenti, hogy nálunk a tudomány művelőjének pályája alapjában véve plutokratikus követelményekre épül. Egy teljesen vagyontalan fiatal tudós részéről ugyanis hallatlan merészség, ha egyáltalán vállalja az egyetemi pálya feltételeit. Néhány évig mindenképpen ki kell tartania anélkül, hogy tudná, csakugyan lesz-e majd esélye annak az állásnak a megszerzésére, amelyből képes megélni. Ezzel szemben az Egyesült Államokban bürokratikus rendszer áll fenn. Itt a fiatalember kezdettől fogva fizetést kap. Természetesen szerényet. Fizetése többnyire alig éri el a nem teljesen tanulatlan munkás keresetét. Mindamellett mégis biztosnak látszó állással kezd, mert javadalmazását szilárdan rögzítik. Persze ugyanúgy fel lehet neki mondani, mint a mi asszisztenseinknek, és ezt sokszor könyörtelenül tapasztalja is, ha nem felel meg a várakozásnak. Ennek pedig az a lényege, hogy "telt ház" előtt tartsa az előadásokat. Ilyen egy német magántanárral nem eshet meg. Ha egyszer elfogadták, többé nem szabadulnak tőle. Igaz, neki nincsenek "igényei", de él benne az az érthető elképzelés, hogy miután évekig tevékenykedett, valamiféle erkölcsi joggal elvárhatja, hogy tekintettel legyenek rá. Éspedig ─ ez sokszor nagyon fontos ─ olyankor is, valahányszor felvetődik más magántanárok habilitálása. Kínos dilemma adódik ebből: vagy habilitálni kell elvileg mindenkit, aki derék tudósnak bizonyul, vagy tekintettel kell lenni a "tanerőszükségletre", vagyis a már működő előadóknak oktatási monopóliumot kell adni. A kérdés összefügg az akadémikus hivatásnak azzal a kétarcúságával, amelyre mindjárt rátérek. Az illetékesek többnyire a második megoldás mellett döntenek. Ezzel azonban fokozódik az a veszély, hogy minden tanszékvezető tanár ─ bármilyen lelkiismeretes is szubjektíve ─ mégiscsak a saját tanítványait részesíti előnyben. Ami engem illet ─ hogy ezt is elmondjam ─, a következő elvhez tartottam magam: a nálam végzett tudósnak valaki másnál kell jogot szereznie és habilitálnia. Csakhogy az eredmény az lett, hogy egyik legjobb tanítványomat másutt elutasították, mert senki sem hitte el neki, hogy ez volt az igazi ok.
Van még egy különbség Amerikához képest: nálunk a magántanár általában kevesebbet adhat elő, mint szeretne. Jog szerint ugyan bármennyi előadást tarthatna a szakjából, ez azonban óriási tapintatlanságnak számít az idősebb oktatókkal szemben. Úgyhogy a "nagy" előadásokat a szak képviselője tartja, a magántanár pedig beéri másodrangú kollégiumokkal. Előnye ennek, hogy ha kényszerűen is, de a fiatal években marad szabad idő a tudományos munka számára.
Amerikában más az elv. A tanár éppen fiatal éveiben erősen túl van terhelve, pontosan azért, mert megfizetik. Így például egy német nyelv- és irodalomtanszék rendes tanárának egész munkája,
mondjuk, egy heti háromórás kollégium Goethéről, és ezzel kész ─ ezzel szemben az asszisztens boldog lehet, ha heti tizenkét órában nemcsak a német nyelvet kell sulykolnia, hanem még költőket is méltathat, mondjuk Ludwig Uhland méretű tehetségekig. Mert a tantervet a szakok hivatalos fórumai írják elő, s e tekintetben az asszisztens ugyanolyan függő helyzetben van, mint nálunk a természet- és orvostudományi karokon az intézeti asszisztens.
Mármost világosan megfigyelhető, hogy egyetemeink újabban a tudomány mind nagyobb területein amerikai irányban fejlődnek. A nagy orvosi vagy természettudományos jellegű intézetek "államkapitalista" vállalkozások. Igen számottevő pénzösszegek nélkül nem működhetnek. És itt bekövetkezik az, ami a tőkés üzemelés megjelenését mindenütt kíséri: a "termelési eszközök és a munkás szétválása". Vagyis a munkás, az asszisztens rá van utalva az állam által rendelkezésre bocsátott munkaeszközökre; ennek következtében ugyanúgy függ az intézet igazgatójától, mint a gyári alkalmazottak ─ hiszen az intézet igazgatója teljes jóhiszeműséggel azt képzeli, hogy az intézet az "övé", s rendelkezik is vele ─, s az asszisztens sokszor ugyanolyan ingatag helyzetbe kerül, mint minden "proletaroid" egzisztencia és mint az amerikai egyetem asszisztense.
Német egyetemi életünk, mint egyáltalán egész életünk, igen lényeges pontokban amerikanizálódik, és meggyőződésem, hogy ez a fejlődés magával sodorja majd azokat a szakokat is, ahol ─ mint az én szakom esetén ma még jelentős mértékben ─ a kézműves maga birtokolja munkaeszközét (lényegében a könyvtárat), ugyanúgy, mint egykor a múltban az ipari kézműves. A fejlődés teljes lendülettel folyik.
E megoldás technikai előnyei éppúgy kétségbevonhatatlanok, mint minden tőkés és egyúttal bürokratizált üzemben. De az ott uralkodó "szellem" egészen más, mint a német egyetemek patinás történelmi légköre. Külsőleg és belsőleg egyaránt rendkívül mély a szakadék az ilyen nagytőkés egyetemi vállalkozás főnöke és a megszokott régi stílusú tanszékvezető tanár között. A belső magatartás tekintetében is. Ezt e helyütt nem részletezem tovább. A régi egyetemi rend külsőleg és belsőleg egyaránt fiktívvé vált. Megmaradt azonban, sőt lényegesen megszilárdult az egyetemi pályafutás egyik sajátos mozzanata: egyszerűen kockáztatás kérdése, hogy egy ilyen magántanárnak, de még inkább egy asszisztensnek sikerül-e valaha is tanszékvezető tanárrá vagy éppenséggel intézeti igazgatóvá válnia. Kétségtelen, hogy e téren nem csak a véletlen uralkodik, de rendkívül nagy mértékben mégis az. Alig ismerek még egy pályát ezen a földön, ahol a véletlennek ekkora szerepe volna. Ezt annál nyugodtabban mondhatom, mert személy szerint én is néhány tökéletes véletlennek köszönhetem, hogy annak idején, egészen fiatal éveimben kineveztek egy szak rendes tanárának, holott ezen a szakon akkoriban több, velem egykorú társam tagadhatatlanul többet nyújtott nálam. Mindenesetre azt képzelem, hogy e tapasztalat jóvoltából tisztábban látom ama sokaknak meg nem érdemelt sorsát, akiknek életében a véletlen éppen az ellenkező szerepet játszotta és játssza még ma is, és akik ebben a kiválasztó apparátusban minden jóravalóságuk mellett sem nyerik el az őket megillető állást.
Mármost azt, hogy a kockáztatásnak nagyobb szerepe van, mint magának az érdemnek, nem kizárólag és nem is elsősorban az emberi gyarlóságok okozzák, habár ezeknek természetesen ugyanúgy szerepük van ebben a kiválasztásban, mint minden másban. Mégis igazságtalanság volna, ha a fakultások vagy a minisztériumok illetékeseinek személyes fogyatékosságait tennénk felelőssé azért, mert az egyetemeken tagadhatatlanul oly sok középszerű figura tölt be kiemelkedő szerepet. Az okot az emberi együttműködésnek, kivált különböző testületek ─ ez esetben a javaslatot tevő karok és minisztériumok ─ együttműködésének a törvényeiben kell keresnünk. Hogy egy párhuzamos jelenséget említsek: századokra visszamenőleg végigkövethetjük a pápaválasztásnál érvényesülő folyamatokat, a hasonló jellegű személyi kiválasztás legfontosabb ellenőrizhető példáját. A "favoritnak" tekintett bíborosnak csak ritkán van esélye arra, hogy győzzön. Általában a kettes vagy hármas számú bíborost választják meg. Ugyanezt látjuk az Egyesült Államok elnökénél is: csak kivételesen történik meg, hogy a legelső, tehát a legesélyesebb kapja meg a pártgyűlésen a "jelölést" s indítja el aztán a választási hadjáratot ─ többnyire a kettes, de gyakran a hármas számú esélyes az. Ezekre a kategóriákra az amerikaiak már technikai-szociológiai kifejezéseket is gyártottak, és nagyon érdekes lenne megvizsgálni e példákon, hogy milyen törvények érvényesülnek a kollektív akaratképzéssel történő kiválasztáskor. Most ezt itt nem tesszük meg. Ezek a törvények azonban a mi egyetemi kollégáinkra is érvényesek, és nem azon kell csodálkozni, hogy itt elég gyakoriak a melléfogások, hanem azon, hogy mindennek ellenére még mindig igen jelentős a megfelelő kinevezések száma. Abban, hogy csakis a kényelmes középszernek vagy a strébernek van esélye, csak olyankor lehetünk bizonyosak, amikor ─ mint némely országban ─ a parlament, vagy mint eddig nálunk, az uralkodó (a kettőnek teljesen azonos a hatása), vagy most a forradalmi hatalom politikai okokból beavatkozik.
Egyetlen egyetemi oktató sem gondol vissza szívesen a kineveztetése körüli huzavonákra, mert ezek ritkán kellemes emlékek. És mégis nyugodtan állíthatom: az általam ismert számos esetben kivétel nélkül megvolt az illetékesekben az a jó szándék, hogy kizárólag a tárgyi tényezőket engedjék érvényesülni.
Mert még tovább gondolva azzal is tisztában kell lennünk, hogy nemcsak a kollektív akaratképzéssel történő kiválasztás fogyatékosságán múlik, hogy az akadémikus sors alakulása oly messzemenően kockázatos. Minden fiatalembernek, aki tudósi hivatást érez magában, fel kell ismernie, hogy a rá váró feladat kétarcú. Nemcsak tudósi, hanem tanári képességre is szert kell tennie. És a kettő egyáltalán nem esik egybe. Lehet valaki egészen kiváló tudós és egyenesen kétségbeejtően rossz tanár. Emlékszem olyan nagy emberek, mint Hermann von Helmholtz vagy Leopold von Ranke tanári tevékenységére. És itt egyáltalán nem ritka kivételekről van szó. Csakhogy a dolog úgy áll, hogy egyetemeink, különösen a kisebb egyetemek között a lehető legnevetségesebb konkurenciaharc folyik a látogatottságért. Az egyetemi városok helyi nagyságai az ezredik hallgató tiszteletére ünnepséget rendeznek, a kétezredik hallgatót pedig legszívesebben fáklyásmenettel ünnepelnék. Ha a közvetlenül rokon szakok valamelyikén "vonzó" előadót neveznek ki, ez ─ valljuk meg végre nyíltan ─ közvetlenül érinti a tandíjhoz fűződő érdekeket, de különben is, a hallgatók létszáma számszerűen kézzelfogható jele annak, hogy az előadó bevált. A tudósi minőség ellenben nem mérhető le, és éppen a merész újítóknál sok esetben (és egészen természetes módon) vitatható. Ezért általában mindenkit bűvöletében tart a nagy hallgatói létszám mérhetetlen áldása és értéke. Ha egy tanárról elterjed az a vélemény, hogy rossz oktató, akkor ez az egyetemen többnyire a halálos ítéletét jelenti, még ha a világ legelső tudósa is. Csakhogy azt a kérdést, hogy jó vagy rossz oktató-e, az dönti el, hogy a hallgató urak mekkora látogatottsággal tisztelik meg óráit. Tény viszont, hogy a hallgatók igen nagy mértékben merőben külső tulajdonságok: az előadó vérmérséklete, sőt hanglejtése miatt özönlenek egy-egy tanár óráira. Oly nagy mértékben így van ez, hogy az ember el sem tudná képzelni. Meglehetősen kiadós tapasztalat és alapos, józan megfontolás után a magam részéről rendkívül bizalmatlan vagyok a tömeges kollégiumok iránt, bármennyire nélkülözhetetlenek is. Demokrácia ott legyen, ahol helyénvaló. A tudományos képzés azonban, ahogy azt a német egyetemek hagyományait követve ezeken a helyeken folytatnunk kell, a szellemi arisztokrácia ügye. Ebből ne is csináljunk titkot. Másfelől persze igaz, hogy talán valamennyi pedagógiai feladat közül a legnehezebb: úgy kifejteni a tudományos problémákat, hogy egy iskolázatlan, de befogadóképes koponya megértse őket, és ─ ami számunkra az egyedül döntő ─ eljusson ezen keresztül az önálló gondolkodáshoz. Ez bizonyos. De hogy az előadó megoldja-e ezt a feladatot, azt nem a hallgatói létszám mutatja. Hogy visszatérjek a témánkhoz, ez a művészet éppenséggel személyes adottság, és egyáltalán nem esik egybe a tudós tudományos kvalitásaival. Franciaországgal ellentétben azonban nálunk nem létezik
a tudomány "halhatatlanjainak" testülete, s hagyományainknak megfelelően az egyetemek kénytelenek eleget tenni mindkét követelménynek, a kutatásnak és a tanításnak. Merő véletlen dolga viszont, hogy az ezekhez szükséges képességek mind megtalálhatók-e egy emberben.
Az egyetemi élet tehát vad hazárdjáték. Amikor fiatal tudósok tanácsot kérnek habilitációs ügyükben, szinte elviselhetetlen felelősséggel jár a rábeszélés. Ha az illető zsidó, természetesen azt mondják neki: lasciate ogni speranza [hagyj fel minden reménnyel]. De mindenki mást is fel kell szólítani, hogy igaz lelkiismeretére feleljen: ki fogja-e bírni, ha évről évre középszerűek kapaszkodnak rendre fölébe, és nem keseredik meg és nem megy tönkre? Ilyenkor persze mindig azt hallja az ember: természetesen, hiszen egyedül a "hivatásomnak" élek; de ─ legalábbis ami engem illet ─ nagyon kevés esetben tapasztaltam, hogy belső károsodás nélkül kitartottak volna.
Azt hiszem, ennyit okvetlenül el kellett mondanom a tudósi hivatás külső feltételeiről.