Jane Austen

Büszkeség

és balítélet

 

Fordította

Bánki Dezső

 

 

 

 

KOSSUTH KIADÓ

 

Tartalom

Első fejezet       5

Második fejezet       7

Harmadik fejezet       9

Negyedik fejezet       12

Ötödik fejezet       14

Hatodik fejezet

Hetedik fejezet

Nyolcadik fejezet

Kilencedik fejezet

Tizedik fejezet

Tizenegyedik fejezet

Tizenkettedik fejezet

Tizenharmadik fejezet

Tizennegyedik fejezet

Tizenötödik fejezet

Tizenhatodik fejezet

Tizenhetedik fejezet

Tizennyolcadik fejezet

Tizenkilencedik fejezet

Huszadik fejezet

Huszonegyedik fejezet

Huszonkettedik fejezet

Huszonharmadik fejezet

Huszonnegyedik fejezet

Huszonötödik fejezet

Huszonhatodik fejezet

Huszonhetedik fejezet

Huszonnyolcadik fejezet

Huszonkilencedik fejezet

Harmincadik fejezet

Harmincegyedik fejezet

Harminckettedik fejezet

Harmincharmadik fejezet

Harmincnegyedik fejezet

Harmincötödik fejezet

Harminchatodik fejezet

Harminchetedik fejezet

Harmincnyolcadik fejezet

Harminckilencedik fejezet

Negyvenedik fejezet

Negyvenegyedik fejezet

Negyvenkettedik fejezet

Negyvenharmadik fejezet

Negyvennegyedik fejezet

Negyvenötödik fejezet

Negyvenhatodik fejezet

Negyvenhetedik fejezet

Negyvennyolcadik fejezet

Negyvenkilencedik fejezet

Ötvenedik fejezet

Ötvenegyedik fejezet

Ötvenkettedik fejezet

Ötvenharmadik fejezet

Ötvennegyedik fejezet

Ötvenötödik fejezet

Ötvenhatodik fejezet

Ötvenhetedik fejezet

Ötvennyolcadik fejezet

Ötvenkilencedik fejezet

Hatvanadik fejezet

Hatvanegyedik fejezet

 

ELSŐ FEJEZET

 

 

Egy szép vagyonnal rendelkező, nőtlen férfi nem lehet meg feleség nélkül. Ez mindenki szerint alapvető igazság.

Ez az igazság oly rendíthetetlenül él a vidéki családok gondolkodásában, hogy amint effajta legényember érkezik a környékükre, máris úgy tekintenek rá, mint valamelyikük lányának jogos tulajdonára, függetlenül attól, hogy a szóban forgó úr milyen érzéseket táplál és miféle nézeteket vall.

–Mr. Bennett, drágám – szólt a nevezett férfi felesége egy napon –, hallotta, hogy Netherfield Parkot végül is kiadták?

Mr. Bennett azt mondta, hogy nem hallotta.

–Pedig kiadták – folytatta a felesége. – Ugyanis Mrs. Long volt itt nemrég, és ő mondta.

Mr. Bennett nem mondott semmit.

–Nem akarja tudni, ki vette ki? – kérdezte a felesége türelmetlenül.

–Nem én akarom tudni, hanem maga akarja elmondani. De nincs ellene kifogásom.

Biztatásnak ennyi elég is volt.

–Nos, kedvesem, tudnia kell, Mrs. Long azt mondta, hogy Netherfiel-det egy vagyonos, észak-angliai fiatalember vette ki. Hétfőn jött ki négylovas csézán megnézni, és annyira tetszett neki a hely, hogy azonnal megegyezett Mr. Morrisszal, hogy még Szent Mihály-napja előtt be is költözik. Néhány szolgálója már a jövő hét végén ott lesz.

–Mi a neve?

–Bingley.

–Nős vagy nőtlen?

–De kedvesem! Természetesen nőtlen! Egyedülálló férfi nagy vagyonnal, évi négy- vagy ötezerrel. Ez aztán a lehetőség a lányainknak!

–Hogyhogy? Mi köze lehet neki a lányainkhoz?

–Drága Mr. Bennett, hogy tud ennyire fárasztó lenni! – válaszolta a felesége. – Tudnia kell, mire gondolok – hátha elveszi valamelyiket!

–Ez a terve azzal, hogy ideköltözik?

–Terve! Hogy beszélhet ilyen ostobaságot? Az viszont nagyon is valószínű, hogy valamelyikbe beleszeret. Épp ezért meg is kell látogatnia, amint megérkezik.

–Nem látok rá semmi okot. Maga és a lányok viszont csakugyan felkereshetnék – vagy akár egyedül is elküldheti őket. Talán jobb is úgy, hisz maga van olyan szemrevaló, mint bármelyikük – a végén még az egész társaságból maga tetszene meg Mr. Bingleynek.

–Ez igazán hízelgő, kedvesem. Nem tagadom, valamikor szép voltam, nem is kicsit, de nem hiszem, hogy mostanság is az lennék. Amikor egy asszonynak öt felnőtt lánya van, felül kell emelkednie azon, hogy a saját szépségére gondoljon.

–Ilyen esetekben egy asszonynak gyakran nem sok szépség marad, amire gondolhat.

–De kedvesem, igazán meg kell látogatnia Mr. Bingleyt, amint megérkezik.

–Ez több annál, amit megígérhetek, higgye el.

–De hát gondoljon a lányaira! Gondolja csak meg, milyen biztos jövőt jelentene ez egyiküknek. Sir William és Lady Lucas már el is határozták, hogy tiszteletüket teszik nála, mégpedig csakis ezért. Hisz tudja, általában nem látogatják meg az újonnan érkezetteket. Igenis el kell mennie, mi ugyanis nem látogathatjuk meg maga előtt.

–Maga túlságosan aggályoskodó. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Bingley örülne a látogatásuknak. Küldök is magukkal pár sort, melyben biztosítom őt szívbéli hozzájárulásomról, hogy a lányok közül tetszése szerint bármelyiket elvegye. Ámbár a kis Lizzymmel kapcsolatban be fogok vetni néhány dicsérő szót.

–Nem kívánom, hogy ilyesmit tegyen! Lizzy egy fikarcnyival sem jobb a többinél, sőt szerintem feleolyan csinos sincs, mint Jane, sem feleolyan jó kedélyű, mint Lydia. De maga mindig kivételez vele.

–Egyiknek sincs túl sok előnyös vonása – válaszolta Mr. Bennett. – Ugyanolyan ostoba és tudatlan mindahány, mint bármelyik lány; de Lizzynek valamivel gyorsabb az észjárása, mint a többinek.

–De Mr. Bennett! Hogy beszélhet ilyen becsmérlően a saját gyermekeiről? Maga élvezi, hogy bosszanthat! Magában egy szemernyi együttérzés sincs szegény idegeim iránt.

–Félreért, kedvesem. Nagy tisztelettel vagyok az idegei iránt. Régi barátaim ők. Legalább húsz éve emlegeti őket nagy együttérzéssel.

–Óh! Magának fogalma sincs, mennyire szenvedek!

–De remélem, túléli, és még megéri, amikor sok fiatalember érkezik évi négyezerrel a környékre.

–Ha húsz jön, abból se lesz hasznunk, mert maga nem hajlandó meglátogatni őket!

–Szavamat adom, kedvesem, hogy amikor húszan lesznek, mindet meg fogom látogatni.

Mr. Bennett a gyors észjárás, az epés humor, a tartózkodás és a szeszélyesség olyan különös keveréke volt, hogy feleségének huszonhárom év tapasztalata sem volt elég jellemének megértéséhez. Mrs. Bennett észjárását viszont nem volt nehéz követni. Átlagos felfogóképességű, tájékozatlan és változékony kedélyű asszony volt. Amikor elégedetlenséget érzett, idegesnek képzelte magát. Élete fő feladatát abban látta, hogy férjhez adja a lányait, megnyugvást pedig a látogatásokban és a hírekben talált.

 

 

 

MÁSODIK FEJEZET

 

 

Mr. Bingley legelső látogatóinak egyike Mr. Bennett volt. Mindig is szándékában állt meglátogatni, bár a végsőkig bizonygatta feleségének, hogy felesleges elmennie, és Mrs. Bennett egészen aznap estig nem is tudott a látogatásról. Ekkor Mr. Bennett a következőképpen hozta tudomására. Elnézve, ahogy másodszülött leánya egy kalapot díszítget, váratlanul így szólt hozzá:

–Remélem, Lizzy, tetszeni fog Mr. Bingleynek.

–Nem áll módunkban megtudni, mi tetszik Mr. Bingleynek! – fortyant fel Mrs. Bennett –, hisz nem mehetünk el hozzá.

–De mama – mondta Elizabeth –, elfelejti, hogy a bálokon találkozni fogunk vele, és hogy Mrs. Long megígérte, hogy bemutatja nekünk.

–Nem hiszem, hogy Mrs. Long bármi effélét tenne. Két unokahúga van. Önző, képmutató asszony; rossz véleménnyel vagyok róla.

–Én is! – csatlakozott Mr. Bennett –, és örömmel hallom, hogy nem kíván a szívességére hagyatkozni.

Mrs. Bennett igyekezett válaszra sem méltatni férjét, ám mivel képtelen volt türtőztetni magát, szidni kezdte egyik lányát.

–Az isten szerelmére, Kitty, ne köhögj már állandóan! Legyen benned együttérzés az idegeim iránt! Darabokra szaggatod őket.

–Kitty egészen tapintatlanul köhög – jegyezte meg Mr. Bennett. – Mindig rosszkor.

–Nem a saját kedvtelésemre köhögök – válaszolta Kitty bosszúsan.

–Mikor lesz a következő bálod, Kitty?

–Holnaphoz két hétre.

–Csakugyan! – kiáltott fel az anyja. – Mrs. Long meg egy nappal előtte jön vissza, úgyhogy nem mutathat be téged, hisz ő maga sem fogja még ismerni.

–Akkor viszont, kedvesem, maga lesz előnyben a barátnőjével szemben, és maga mutathatja be neki Mr. Bingleyt.

–Lehetetlen, Mr. Bennett, lehetetlen! Amikor én még nem ismerkedtem meg vele! – Hogy tud így gyötörni?

–Becsülöm a körültekintését. Egy kéthetes ismeretség valóban nagyon rövid. Sosem tudni, mi derül ki egy férfiról két hét elteltével. De ha mi nem vállalkozunk rá, úgyis megteszi valaki más; végtére is, Mrs. Long és az unokahúga is kell hogy kapjanak esélyt. Biztosan hálásak lennének érte, úgyhogy ha maga nem vállalja, majd megteszem én.

A lányok apjukra meredtek. Mrs. Bennett csak ennyit vetett oda:

–Micsoda ostobaság!

–Mit jelentsen ez a heves felkiáltás? – emelte fel a hangját Mr. Bennett. – Ostobaságnak tekinti a bemutatás formaságait és a nekik tulajdonított fontosságot? Ebben nem tudok egészen egyetérteni önnel. Mit szólsz mindehhez te, Mary? Tudom, hogy mélyen gondolkodó ifjú hölgy vagy, magvas könyveket olvasol és kivonatolod őket.

Mary valami nagyon értelmeset akart mondani, de nem tudta, hogyan is kezdje.

–Amíg Mary a válaszon gondolkodik – folytatta Mr. Bennett –, térjünk vissza Mr. Bingleyhez.

–Elegem van Mr. Bingleyből! – csattant fel a felesége.

–Ezt szomorúan hallom. Ám ha így van, miért nem mondta korábban? Ha már ma reggel is tudtam volna, nem látogattam volna meg. Roppant szerencsétlen ügy! De ha egyszer meglátogattam, már nem térhetünk ki az ismeretség elől.

A döbbent csodálkozás a hölgyek arcán – leginkább Mrs. Bennettén – pontosan az volt, amit Mr. Bennett el akart érni, bár az első örömkitörések múltával Mrs. Bennett rögtön azt kezdte bizonygatni, hogy egész idő alatt pontosan erre számított.

–Mennyire jó is maga, drága Mr. Bennett. De én tudtam, hogy végül is meg fogom győzni. Biztos voltam benne, hogy jobban szereti a lányait, semhogy elhanyagoljon egy ilyen ismeretséget. Ó, mennyire örülök! És micsoda pompás tréfa volt, hogy délelőtt meglátogatta, nekünk meg egész eddig egy szót sem szólt!

–Na, Kitty, most már köhöghetsz, amennyit akarsz – mondta Mr. Bennett, miközben kiment a szobából, felesége elragadtatásától kimerülten.

–Micsoda kiváló apátok van, lányok – mondta Mrs. Bennett, miután az ajtó becsukódott. – Nem is tudom, hogyan viszonozhatnátok a kedvességét – jobban mondva mindkettőnkét. A mi korunkban, mondhatom, nem túl kellemes mindennap új ismeretséget kötni, de a ti kedvetekért bármit megtennénk. Lydia, szívem, meg merem jósolni, hogy bár te vagy a legfiatalabb, Mr. Bingley veled fog táncolni a következő bálon.

–Ó! – mondta Lydia elszántan. – Nem félek. Hisz a legfiatalabb vagyok ugyan, de a legmagasabb is.

Az este hátralévő részét arra vonatkozó találgatásokkal töltötték, hogy Mr. Bingley mennyi idő után fogja viszonozni Mr. Bennett látogatását, és annak eldöntésével, hogy mennyi idő után hívják meg vacsorára.

 

 

 

HARMADIK FEJEZET

 

 

Mrs. Bennett, öt lánya segítségével, számos kérdést tett föl a tárgyban Mr. Bennettnek, ám mindahány sem volt elég ahhoz, hogy Mr. Bingley megjelenésének kielégítő leírását kihúzzák belőle. Különböző módokon próbáltak célt érni – nyílt rákérdezésekkel, szellemes feltételezésekkel és távoli célzásokkal –, ám mindannyiuk ügyességét kijátszotta, s végül kénytelenek voltak megelégedni azzal, amit szomszédjuk, Lady Lucas mondhatott. Ez a beszámoló mármost roppant kedvező volt. Sir Williamnek nagyon tetszett Mr. Bingley. Meglehetősen fiatal volt, csodásan jó megjelenésű, rendkívül szeretetreméltó, és az egészet mintegy megkoronázandó, azt tervezte, hogy nagy társaság kíséretében elmegy a következő bálra. Mi lehetett volna csodásabb ennél? Szeretni a táncot – ez biztos lépés volt a szerelem felé. Mr. Bingley szívével kapcsolatban élénk remények gyúltak a keblekben.

–Ha csak egyik lányomat látnám boldog, megállapodott feleségként Netherfieldben – szólt Mrs. Bennett a férjéhez –, és az összes többi is hasonlóan jól menne férjhez, minden kívánságom teljesülne!

Mr. Bingley egy-két nap múlva már viszonozta is Mr. Bennett látogatását és körülbelül tíz percig üldögélt vele a könyvtárszobájában. Remélte, hogy legalább megpillanthatja az ifjú hölgyeket, akiknek szépségéről oly sokat hallott, de csak az apjukkal találkozott. Maguk a hölgyek valamivel szerencsésebbek voltak, mivel egy előnyös elhelyezkedésű felső ablakból megállapíthatták, hogy Mr. Bingley kék kabátot viselt és fekete lovon érkezett.

Hamarosan elküldték a vacsorameghívást, és Mrs. Bennett már el is tervezte a fogásokat, melyek házúrnői kiválóságáról tanúskodnak majd, amikor is olyan válasz érkezett, mely mindent elodázott. Mr. Bingleynek másnap Londonban kellett lennie, következésképpen nem fogadhatta el megtisztelő meghívásukat satöbbi. Mrs. Bennett egészen nyugtalan lett. El nem tudta képzelni, miféle ügye lehet Mr. Bingleynek Londonban röviddel az után, hogy Hertfordshire-be érkezett, és elkezdett attól félni, hogy esetleg állandóan egyik helyről a másikra utazgat, és soha nem állapodik meg Netherfieldben, ahogyan illenék. Lady Lucas némileg enyhítette félelmeit, amikor felvetette, hátha Mr. Bingley csak azért ment Londonba, hogy társaságot hozzon magával a bálra, s hamarosan értesültek is róla, hogy Mr. Bingley tizenkét hölggyel és hét úrral jön az összejövetelre. A lányokat lesújtotta a hölgyek nagy száma, a bál előtti napon azonban megnyugodtak, miután megtudták, hogy tizenkettő helyett csak hat hölgyet hozott magával Londonból – öt nővérét és egy unokahúgát. Amikor pedig a nevezett társaság a bálterembe lépett, mindössze öt főből állt, Mr. Bingleyből, két nővéréből, a fiatalabbik nővér férjéből és egy további fiatalemberből.

Mr. Bingley jó megjelenésű úriember volt; kellemes arcvonású és könnyed, mesterkéletlen viselkedésű. Nővérei finom hölgyek voltak, akik érezhetően hangsúlyt fektettek a divatos öltözködésre. Sógora, Mr. Hurst, csupán úriembernek nézett ki, barátja, Mr. Darcy azonban hamarosan magára vonta a terem figyelmét finom, magas alkatának, vonzó arcvonásainak, nemes arckifejezésének, valamint a tíz perccel belépése után körbesuttogott értesülésnek köszönhetően, miszerint évi tízezer a jövedelme. Az urak kellemes megjelenésű férfiúnak ítélték, a hölgyek pedig kijelentették, hogy sokkal jobb arcú, mint Mr. Bingley, és nagy csodálat övezte az este első felében. Ekkor azonban viselkedésével ellenérzést váltott ki, s ez egy pillanat alatt visszájára fordította népszerűségét. Felfedezték ugyanis, hogy büszke, rangján alulinak tartja jól érezni magát ebben a társaságban, mivel úgy gondolja, hogy felette áll. Ettől kezdve összes derbyshire-i birtoka sem menthette meg attól, hogy ellenszenves arcú, kellemetlen embernek tartsák, és érdemtelennek arra, hogy barátjához hasonlítsák.

Mr. Bingley hamarosan megismerkedett a teremben tartózkodó fontosabb személyekkel, élénk érdeklődést mutatott és fesztelenül viselkedett, minden alkalommal táncolt, bosszankodott, hogy a bálnak olyan hamar vége lesz, és arról beszélt, hogy ő is fog bált adni Netherfieldben. Az ilyen szeretetre méltó tulajdonságok magukért beszélnek. Mennyire más ember, mint a barátja! Mr. Darcy csak egyszer táncolt Mrs. Hursttel, egyszer meg Miss Bingleyvel, nem kívánt élni egyetlen alkalommal sem, hogy bármelyik hölgynek bemutassák, az este többi részét a teremben járkálva töltötte, s csak egyszer-egyszer beszélt pár szót társasága valamelyik tagjával. Jelleme el volt döntve. Ő volt a legbüszkébb, legkellemetlenebb férfi a földkerekségen, és mindenki remélte, hogy a lábát sem teszi még egyszer a környékre. A vele szemben legellenségesebbek egyike Mrs. Bennett volt. Nem elég, hogy Mr. Darcy egész este ellenszenvesen viselkedett, még egyik leányát is megbántotta, s ez Mrs. Bennett ellenszenvét személyes nehezteléssé súlyosbította.

A férfi táncosok terén mutatkozó hiány folytán ugyanis Elizabeth Bennett kénytelen volt két táncon át ülve maradni, s ez idő alatt Mr. Darcy elég közel állt ahhoz, hogy Elizabeth kihallgasson egy beszélgetést közte és Mr. Bingley között, aki azért hagyta kis időre abba a táncot, hogy barátját csatlakozásra bírja.

–Gyere már, Darcy! – mondta. – Táncolnod kell a kedvemért. Nem bírom nézni, ahogy ilyen ostobán ácsorogsz magadban. Jobban tennéd, ha táncolnál.

–Szó sem lehet róla. Tudod, mennyire nem bírom a táncot, hacsak a partnerem nem különleges. Egy ilyen összejövetelen kibírhatatlan lenne. A nővéreid már mással táncolnak, és az egész teremben nincs még egy nő, akivel ne éreznék büntetésnek egy táncot.

–A helyedben nem lennék ilyen kényes – fakadt ki Bingley –, semmi szín alatt. Becsszavamra soha nem láttam még ennyi kedves nőt, mint ma este, és sokan közöttük rendkívül csinosak.

–A teremben lévő egyetlen csinos nővel te táncolsz – mondta Mr. Darcy, a legidősebb Miss Bennettre pillantva.

–A legszebb teremtés, akit valaha is láttam! De pont mögötted ül az egyik húga, aki nagyon csinos, sőt szerintem nagyon kedves is. Hadd kérjem meg a partneremet, hogy mutasson be neki.

–Melyikre gondolsz? – kérdezte Mr. Darcy és hátrafordulva egy pillantást vetett Elizabethre, majd amikor ő is ránézett, elkapta tekintetét és hidegen ezt mondta Mr. Bingleynek: – Elviselhető, de nem elég csinos ahhoz, hogy rám hatással legyen; pillanatnyilag nem vagyok olyan hangulatban, hogy fontosnak tartsak hölgyeket, akiket más férfiak figyelemre sem méltatnak. Hidd el, jobban teszed, ha visszamégy a csodálatos mosolyú táncpartneredhez. Velem csak az idődet vesztegeted.

Mr. Bingley megfogadta a tanácsot, Mr. Darcy pedig arrébb sétált, és Miss Elizabeth ott maradt ülve, nem épp szívélyes érzelmekkel irányában. Barátnőinek azonban rendkívül élénk színekkel festette le a történteket, ugyanis életvidám, játékos hajlamú lány volt, aki élvezetét lelte mindenben, amin nevetni lehet.

Mindent egybevetve az este az egész család számára kellemesen telt. Mrs. Bennett látta, hogy legidősebb lányát körülrajongja a netherfieldi társaság. Mr. Bingley kétszer táncolt vele, nővérei pedig nagyon nagy érdeklődést mutattak iránta. Jane ugyanannyira örült ennek, mint anyja, bár nála csendesebben. Elizabeth érezte Jane elégedettségét. Mary hallotta, amint valaki azt mondja róla Miss Bingleynek, hogy a legműveltebb lány a környéken, Catherine és Lydia pedig elég szerencsések voltak ahhoz, hogy sose legyenek táncpartner nélkül – ebben ki is merült az, amit egy bálban értékelni tudtak. Így aztán mindannyian jó hangulatban tértek vissza Longbournba, a lakóhelyükül szolgáló faluba, melynek rangban első számú lakói voltak. Hazaérve Mr. Bennettet ébren találták. Ha olvasott, mindig elfeledkezett az időről, s ez alkalommal rendkívül kíváncsinak mutatkozott annak az estének az eseményei iránt, melyhez oly nagy várakozásokat fűztek. Remélte, hogy felesége csalódott az új jövevényben, ám hamarosan kiderült számára, hogy egészen más történetet kell végighallgatnia.

–Ó, drága Mr. Bennett! – kiáltotta Mrs. Bennett a szobába lépve –, csodálatos esténk volt, pompás volt a bál. Bárcsak maga is ott lett volna! Jane-t úgy körülrajongták, hogy az semmihez sem fogható. Mindenki megjegyezte, milyen jól néz ki, és Mr. Bingley is nagyon szépnek tartotta, kétszer táncolt vele. Gondoljon bele, kedvesem: kétszer táncolt vele! Ő volt az egyetlen a teremben, akit másodszor is felkért. Legelőször Miss Lucast kérte fel – annyira bosszantó volt látni, hogy pont vele táncol. De egyáltalán nem tetszett neki – kinek is tetszene? –, és látni való volt, hogy valósággal szíven ütötte, amikor látta Jane-t tánc után a helyére menni. Meg is kérdezte, ki ő, bemutatták neki, és ő felkérte a következő táncra. Aztán a harmadikat Miss Kinggel táncolta, a negyediket Maria Lucasszal, az ötödiket megint Jane-nel, a hatodikat Lizzyvel és a Boulanger –

–Ha lett volna benne együttérzés irántam – vágott közbe türelmét vesztve Mr. Bennett –, akkor feleannyit sem táncolt volna. Az isten szerelmére, ne sorolja tovább a partnereit! Bár ficamította volna ki a bokáját az elsőnél!

–De drágám – folytatta Mrs. Bennett –, teljesen el vagyok tőle ragadtatva. Annyira jóképű! A nővérei pedig elbájoló hölgyek. Életemben nem láttam elegánsabb ruhákat. Ki merem jelenteni, hogy Mrs. Hurst ruháján a szalagok –

Itt azonban ismét félbeszakították. Mr. Bennett tiltakozott a cicoma bármilyen mérvű ismertetése ellen, ezért Mrs. Bennett kénytelen volt más báli témához folyamodni, és keserűséggel telten, sőt némi túlzással, elmesélte Mr. Darcy felháborító otrombaságát.

–De biztosíthatom – tette hozzá –, hogy Lizzy nem veszít semmit azzal, hogy neki nem tetszik, hiszen fölöttébb kellemetlen, szörnyű ember, egyáltalán nem megnyerő. Annyira fennhéjázó és öntelt, hogy nem lehetett kibírni. Ide jött, oda ment, annyira nagyszerűnek képzelte magát. Ahhoz sem elég jóképű, hogy egy nő vele táncoljon. Bárcsak ott lett volna, drágám, hogy leszállítsa a magas lóról, a szokott megjegyzései egyikével. Gyűlölöm azt az embert!

 

 

 

NEGYEDIK FEJEZET

 

 

Amikor Jane és Elizabeth magukra maradtak, az előbbi, aki eddig nagyon óvatosan dicsérte Mr. Bingleyt, elmondta nővérének, mennyire rajong érte.

–Pontosan olyan, amilyennek egy fiatalembernek lennie kell – mondta –, érzékeny, jó kedélyű, élénk; még sosem láttam ehhez fogható szerencsés modort – csupa könnyedség és tökéletes jólneveltség!

–És jóképű is – válaszolta Elizabeth. – Egy fiatalembernek jóképűnek is kell lennie – lehetőleg. Azzal teljes a jelleme.

–Nagyon hízelgett nekem, amikor másodszor is felkért. Nem számítottam ilyen bókra.

–Tényleg nem? Én igen. Ez az egyik nagy különbség köztünk. Az elismerés téged mindig meglep, engem sosem. Ugyan mi lehetne természetesebb, mint hogy másodszor is felkérjen? Nem tudta nem észrevenni, hogy ötször olyan csinos vagy, mint bárki más nő a teremben. Ezért a lovagiasságért nem jár neki köszönet. Akárhogy is, nagyon kellemes ember, és nem bánom, ha megkedveled. Nála ostobább férfit is kedveltél már, nem egyszer, sőt nem is kétszer.

–De drága Lizzy!

–Hát igen, tudod, túlságosan hajlamos vagy kedvelni mindenkit. Soha nem találsz hibát senkiben. A te szemedben az egész világ jó és megnyerő. Egyetlen rossz szót sem hallottam még tőled emberi lényről.

–Senkiről sem szeretnék elhamarkodottan bántó ítéletet mondani, de mindig azt mondom, amit gondolok.

–Tudom – épp ez benne a felfoghatatlan! A te józanságoddal ennyire őszintén nem észrevenni mások gyengéit és ostobaságát! Az őszinteség színlelése eléggé általános, mindenütt találkozunk vele. De színlelés vagy hátsó szándék nélkül egyenesnek lenni – mindenki jellemében a jót megragadni és még jobbítani is, semmit sem mondani a rosszról –, ez csak rád jellemző. Biztosan a nővéreit is kedveled, nincs igazam? A modoruk nem ér fel az övével.

–Kétségtelenül nem – vagyis inkább csak elsőre. Amikor beszélget velük az ember, akkor megnyerőek. Miss Bingley itt fog lakni a fivérénél és vezetni fogja a háztartását. Nagyot tévednék, ha nem találnánk benne elbűvölő szomszédra.

Elizabeth csendben hallgatta nővérét, de szavai nem győzték meg. A hölgyek egész báli viselkedésén cseppet sem érződött olyasféle szándék, hogy bárkihez kedvesek legyenek. Jobb megfigyelő volt nővérénél, kevésbé volt befolyásolható, és a sors megkímélte attól, hogy mások kitüntetett figyelme elkényeztesse; ezért nemigen hajlott rá, hogy a hölgyek viselkedéséről sok jót gondoljon. Valóban nagyon finom hölgyek voltak; nem hiányzott belőlük a jó kedély, amikor elégedettek voltak, és tudtak kedveskedni, amikor úgy akarták. Mégis valahogy áradt belőlük a büszkeség és az önteltség. Meglehetősen csinosak voltak, az egyik legjobb londoni magániskolában nevelkedtek, évi húszezer font vagyonuk volt; szokásuk volt többet költeni a kelleténél, és az előkelő emberek társaságát keresték. Minden okuk megvolt tehát, hogy nagyra tartsák magukat, másokról pedig szerény véleménnyel legyenek. Tiszteletre méltó észak-angliai családból származtak, és ez a körülmény mélyebben ivódott emlékezetükbe, mint az, hogy mindannyiuk vagyona kereskedésből gyűlt össze.

Mr. Bingley majdnem százezer font értékű vagyont örökölt apjától, aki birtokot akart vásárolni, de elhunyt, mielőtt tervét megvalósíthatta volna. Mr. Bingleynek is szándékában állt birtokot venni, és időnként saját megyéje felé hajlott, ám mivel most egy jó ház és egy uradalom tágassága állt rendelkezésére, az alkatában rejlő könnyelműséget ismerők közül sokan úgy vélték, lehet, hogy hátralévő napjait Netherfieldben tölti és a birtokvásárlást utódaira hagyja.

Nővérei nagyon szerették volna, hogy saját birtoka legyen, ám most, hogy megtelepedett, ha csupán bérlőként is, Miss Bingleynek korántsem volt ellenére, hogy asztalánál a ház úrnőjét adja. Mrs. Hurst, aki inkább előkelő, mint vagyonos emberhez ment feleségül, nem kevésbé hajlott rá, hogy amikor neki úgy tetszik, bátyja házát saját otthonának tekintse. Mr. Bingley még csak két éve volt nagykorú, amikor egy hirtelen jött ajánlásnak engedve megtekintette Netherfield House-t. Fél óráig nézegette kívül és belül, kellemesnek találta a fekvését és a főbb helyiségeket, elégedett volt azzal, amit a tulajdonos a ház előnyeiről mondott, és azon nyomban ki is vette.

Barátsága Darcyval – jellemük különbözősége ellenére – nagyon szilárd volt. Darcy a könnyedsége, a nyíltsága és a hajlékonysága miatt kedvelte meg Bingleyt, noha egyik sem lehetett volna ellentétesebb saját természetével, mellyel soha nem is tűnt elégedetlennek. Bingley szemében Darcy feltétlenül megbízhatónak számított, ítélőképességéről pedig a legkedvezőbb véleménnyel volt. Felfogás dolgában inkább Darcy járt elöl, noha Bingleynek sem volt épp hiánya ezen a téren; Darcy azonban kimondottan éles eszű volt. Ugyanakkor nem állt távol tőle a gőg, tartózkodó és gunyoros alkata folytán jó neveltetése ellenére sem volt megnyerő modorú. Ebben a tekintetben barátja nagy előnyben volt vele szemben. Bárhol jelent is meg Bingley, biztos lehetett abban, hogy megkedvelik. Darcy viszont folyton megsértett másokat.

Az, ahogyan a merytoni bálról beszélgettek, kellőképpen jellemző volt rájuk. Bingley életében nem találkozott kellemesebb emberekkel és csinosabb lányokkal; mindenki rendkívül kedves és figyelmes volt hozzá. Semmi formaság, semmi merevség, hamarosan ismerősének érzett mindenkit, aki a teremben volt, ami pedig Miss Bennettet illeti, nála szépségesebb angyalt el sem tudott képzelni. Darcy ezzel szemben egy emberi gyülekezetet látott, amelyben akadt némi szépség, de semmi finomság. Egyikük iránt sem érzett érdeklődést, és egyikük sem tanúsított figyelmet őiránta vagy szerzett neki örömet. Elismerte, hogy Miss Bennett csinos, de szerinte túl sokat mosolygott.

Mrs. Hurst és a nővére lényegében egyetértettek ezzel, ugyanakkor el voltak ragadtatva Miss Bennett-től, kedvelték őt, kijelentették, hogy aranyos lány, akivel kapcsolatban semmi kifogásuk az ismeretség folytatása ellen. Miután így megállapítást nyert, hogy Miss Bennett aranyos lány, ezt a dicséretet Mr. Bingley felhatalmazásnak érezte, hogy tetszése szerint vélekedjen róla.

 

 

 

ÖTÖDIK FEJEZET

 

 

Longbourntól rövid járásnyira élt egy család, mellyel Bennették különösen szoros kapcsolatban álltak. Sir William Lucas korábban Merytonban volt kereskedő, ahol meglehetős vagyonra tett szert, majd a megtisztelő lovagi címre emelkedett annak köszönhetően, hogy polgármestersége alatt volt szerencséje egy üdvözlő levelet intézni a királyhoz. A megtiszteltetést talán túl erősen is átérezte. Ellenszenv alakult ki benne mestersége és a kisváros iránt, amelyben lakott. Végül mindkettőt odahagyva családjával kiköltözött egy Merytontól mérföldnyire levő házba, melyet onnantól fogva Lucas Lodge-nak neveztek. Itt élvezettel gondolhatott saját fontosságára, s a mindennapi üzletvitel béklyóitól szabadon azzal foglalkozhatott, hogy az egész világhoz udvarias legyen. Noha rangjával mámorosan elégedett volt, ez nem tette fölényessé. Épp ellenkezőleg, rendkívüli figyelemmel volt mindenki iránt. Természettől fogva ártalmatlan, barátságos és előzékeny ember lévén, az udvarnál tett látogatása udvariassá tette.

Lady Lucas a maga módján nagyon jó asszony volt, nem túl okos ahhoz, hogy fontos szomszédja lehessen Mrs. Bennettnek. A házaspárnak számos gyermeke volt. A legidősebb – értelmes, intelligens, körülbelül huszonhét éves fiatal nő – közeli barátja volt Elizabethnek.

Így aztán nem volt kérdés, hogy a Lucas lányok összejöjjenek-e a Bennett lányokkal megbeszélni a bált. Másnap délelőtt a Lucas kisasszonyok átrándultak Longbournba egy kis eszmecserére.

–Te aztán jól kezdted az estét, Charlotte – szólt Mrs. Bennett udvarias önuralommal Miss Lucashoz. – Mr. Bingley téged választott először.

–Igaz, de minden jel szerint a második jobban tetszett neki.

–Ó, bizonyára Jane-re gondolsz, hisz vele kétszer is táncolt. Kétségtelenül úgy tűnt, hogy nagyon tetszik neki – sőt azt hiszem, nem is csak tűnt, hallottam erről valamit –, de alig emlékszem, mit – valamit Mr. Robinsonról.

–Talán arra gondol, amit véletlenül kihallgattam közte és Mr. Robinson között. Nem említettem önnek? Mr. Robinson ugyanis megkérdezte tőle, tetszenek-e neki a mi merytoni báljaink, nem gondolja-e, hogy rengeteg csinos nő van a teremben, és szerinte melyik a legcsinosabb. Az utóbbi kérdésre pedig gondolkodás nélkül azt válaszolta: kétségtelenül a legidősebb Miss Bennett, erről nem is lehet másként vélekedni.

–Szavamra, ezt nem mondhatta véletlenül – igencsak úgy tűnik, hogy –, de végül is, tudod, lehet, hogy nem is lesz belőle semmi.

–Amit én véletlenül hallottam, az szándékos is lehetett – mondta Charlotte –, de amit te, Eliza, az csak elszólás. Mr. Darcy szavaira nem annyira érdemes adni, mint arra, amit a barátja mond, nem igaz? Szegény Eliza! – csupán elviselhetőnek lenni!

–Kérlek, ne ültesd el Lizzy fejében, hogy bosszankodnia kell a bántó viselkedése miatt. Olyan kellemetlen ember, hogy valóságos szerencsétlenség lenne tetszeni neki. Mrs. Long tegnap este elmondta nekem, hogy Mr. Darcy fél óráig ült mellette anélkül, hogy az ajkait egyszer is szóra nyitotta volna.

–Egészen biztos ebben, asszonyom? Nincs itt valami tévedés? – kérdezte Jane. – Egészen határozottan emlékszem, hogy láttam, ahogy Mr. Darcy hozzá beszél.

–No persze – mert Mrs. Long egy idő után megkérdezte tőle, hogy tetszik neki Netherfield, és nem tehette meg, hogy ne válaszoljon. De szerinte nagyon haragosnak tűnt, hogy megszólították.

–Miss Bingley azt mondta nekem – szólt Jane –, hogy csak a legközelebbi ismerősei körében beszél sokat. Velük figyelemre méltóan kedves.

–Egy szót sem hiszek ebből, kedvesem. Ha olyan nagyon kedves lett volna, akkor beszélgetett volna Mrs. Longgal. De én sejtem, honnan fúj a szél. Mindenki azt mondja, hogy belefullad a büszkeségbe, és fogadok, meghallhatta valakitől, hogy Mrs. Long nem tart kocsit, hanem bérelt kétkerekűvel érkezett a bálra.

–Én nem bánom, hogy nem beszélt Miss Longgal, azt viszont bánom, hogy nem táncolt Elizával – mondta Miss Lucas.

–A helyedben, Lizzy, én soha többé nem táncolnék vele – jegyezte meg Mrs. Bennett.

–Azt hiszem, anyám, szentül megígérhetem, hogy sose fogok vele táncolni.

–Az ő büszkesége engem nem sért annyira, mint gyakran másoké – szólt Miss Lucas –, mert van, ami a mentségére szóljon. Nem csodálkozhatunk rajta, ha egy ilyen finom fiatalember – akinek nemes családfája, vagyona meg sok egyebe van – nagy véleménnyel van magáról. Ha szabad így fogalmaznom, joga van ahhoz, hogy büszke legyen.

–Nagyon is így van – válaszolta Elizabeth –, és könnyen meg is tudnám bocsátani a büszkeségét, ha nem sértett volna meg a sajátomban.

–A büszkeség – jegyezte meg Mary, aki nagyra volt mélyenszántó gondolataival – szerintem nagyon elterjedt emberi gyengeség. Eddigi olvasmányaim arról győztek meg, hogy nagyon is elterjedt, hogy az emberi természet különösen hajlik rá, és hogy csak nagyon kevesen vannak közöttünk, akik egyik vagy másik tulajdonságukkal kapcsolatban ne dédelgetnék magukban az önelégültség érzését. A hiúság és a büszkeség nem ugyanaz, bár a két szót gyakran használják azonos értelemben. Valaki lehet büszke anélkül, hogy hiú lenne. A büszkeség inkább saját magunkról alkotott véleményünkkel kapcsolatos, a hiúság pedig azzal, amit szeretnénk, hogy mások gondoljanak rólunk.

–Ha olyan gazdag lennék, mint Mr. Darcy – kiáltott közbe az egyik kis Lucas, aki nővéreivel együtt átjött Bennettékhez –, nem érdekelne, mennyire vagyok büszke. Egy falka kopót tartanék, és mindennap meginnék egy üveg bort.

–Csakhogy akkor sokkal többet innál, mint amennyit szabad lenne – pirított rá Mrs. Bennett –, és ha rajtakapnálak, azonnal elvenném tőled azt az üveget.

A fiú tiltakozott, hogy nem kellene, Mrs. Bennett kitartóan hangoztatta, hogy elvenné, s a vita csak akkor ért véget, amikor maga a látogatás is.