Fejtő Ferenc

 

ÉRZELMES

UTAZÁS

 

 

 

 

 

 

KOSSUTH KIADÓ

 

 

Tartalom

Előszó       4

Előszó       6

GyékényesZágráb közt, a vonaton, június 26.

Zágráb, június 27.

Zágráb, június 28.

Június 29.

Június 30.

Július 1.

Július 2.

Július 3.

Július 6.

Július 8.

Július 9.

Július 10.

Július 11.

Július 14.

Július 15.

Július 16.

Július 18.

Július 19.

Július 20.

Július 23.

Július 24.

Július 25.

Szusák, július 25.

A Ljubljanán, július 26.

Július 25.

Dubrovnik, július 26.

Július 27.

Cattaro, július 28.

Korčula, július 30.

Split felé, aug. 1.

Split, aug. 2.

 

 

Előszó

az ÉRZELMES UTAZÁS új magyar kiadásához, hetvenhárom év után

 

 

Különösen jó érzés egy vén író számára újraolvasni több mint hetven évvel ezelőtt kiadott első könyvének szövegét. Ez pedig azzal az érzéssel társul, hogy amikor tudtommal annyi minden történt velem és a világgal, amióta gondolkodtam és írtam, a sorokat mégis mintha csak most gondolnám és vetném papírra. Mintha tükörbe nézvén nem a mai matuzsálem képét kellene látnom, hanem azt a sima arcú, de hullámos, majdnem göndör hajú és hibátlan, villogó fogú ifjút, aki 1934-ben szállt a híres kanizsai gőzösre, hogy Gyékényesen túl Zágrábba utazzék, ahol Bonyhádi nagyszülei laktak féltestvérével.

Persze tudom, hogy azóta sok víz lefolyt a Száván, amelynek örvényeibe kezdő úszóként majdhogy bele nem fulladtam. A Jellasics téren ma is ott van a vezető ellenséges hadfinak a szobra, igaz, hogy villogó pengéjét már nem Budapest felé, hanem Belgrád felé tartja [időközben ugyanis megfordították az emlékművet].

És azt is be kell vallanom, hogy azóta magyar hazafiból militáns európai patriótává, azaz majdnem a Csokonai által megénekelt  világpolgárrá változtam, aki még mindig vallja elveit: „Hol a szabadság, ott van a haza” vagy „Ahol a jog uralkodik, ott a hazám”. És a mellemet ma a magyar mellett a független horvát nemzet érdemrendje is ékesíti.

Mégis, ahogy újraolvasom szövegemet – annak nemcsak családias hangulatú, de politikai részét is –, örömmel állapíthatom meg, hogy a latin közmondásnak, amelyet kanizsai piarista gimnáziumi tanáromtól tanultam meg: „Tempora mutantur, et nos mutamur in illis”, ha nagyjából igaza is van, főleg a magyar történelmet illetően, de mindig azért nem válik be. Ha van változás, van marandóság is. Az én életem inkább a marandóságra volt és van berendezve. Mindenesetre ez az írás inkább a marandóságomról tanúskodik, például az élet változatlan szerelméről és annak szeretetéről is, ami ennek a tartozéka. A családhoz való ragaszkodás, az emlékek megőrzése, a román és gótikus építészet iránti rajongás, a tengervíz iránti vonzalom és talán mindenekfölött a nap imádata. Meg aztán a tény, hogy a macskát jobban szeretem, mint a kutyát, amely vonzalom fölényét Baudelaire verse megerősítette: „A lázas szeretők és a komoly professzorok (úgy mondta: szigorú bölcsek) szeretik a macskákat.” Ezt a verset, ha jól emlékszem, Szabó Lőrinc fordította.

Fordításról lévén szó, én megálltam Rilke első elégiájánál, amelyet Duinóban fordítottam a kastély erkélyén, amely egy emelettel fölötte volt annak, amelyen heverve egy nyári alkalommal Rilke elkezdte híres elégiái megírását. Mellesleg ez az emlékezetes adriai vakáció talán egy második Érzelmes utazás-regény írására bátorított volna, mint egy igazában inkább irodalmi, mint kritikai és tudományosabb és egyben elpolitizálódott pálya indítására. Ha életem nem került volna szándékomon kívül más sínekre: sürgősen befejezni a második József császárt, illetve a „kalapos királyt” és egyben a felvilágosodott abszolutizmust rehabilitáló művemet, amelyet életem egyik legnagyobb gyásza – József Attila halála –, majd a „nagy kirándulás” hirtelen elhatározása nem szakított volna meg.

Ámde a maradandóság nemezise így is utolért: az Érzelmes utazás új pályafutását Kassai György régi nagy barátom, a néhai Németh Andor nevelt fia indította újra, aki 2001-ben lefordította franciára, amit egy sereg egyéb idegen nyelvre való fordítás követett: persze elsősorban horvátra, aztán olaszra, bolgárra és a tervek szerint 2009-ben Relle Ágnes által németre. Ő inspirált ifjúkori művem kiegészítésére. Helyenként visszapillantottam a történtekre – ennyi év távlatából, mai szemmel. Korabeli felvételek segítségével pedig egy új dimenzióval gazdagítottuk a képet. Kénytelen voltam tehát magam is újraolvasni a könyvet, és megelégedve tettem le kezemből, emlékezve arra a napra, amelyen annak idején Babits Mihály adta vissza elolvasása után első vázlatát: „Jó írás – mondotta professzori komolyságával és hozzátette –: a következő számunkban hozzuk.” Babits Mihály, Nyugat, Korunk: más idők, de ugyanazok az örömök, ugyanazok a gondok, ugyanazok a szokások.

A kezem már nem fogja a tollat, ezt az előszót is Kocsis András Sándor kiadó, szobrász és festő barátom kérésére, egy igen bájos mosolyú, erdélyi leánynak számítógépbe diktálva írtam. De az előszó írója ugyanaz, mint a közel száz évvel ez előtti Fejtő Ferenc, aki csak 1933-ban változtatta meg a Fischel Fülöp Ferenc nevet a magyarban jobban hangzó Fejtő Ferencre, ami egyben sorsjelző volt, mert hiszen azóta nem csinálok egyebet, mint hogy próbálom megfejteni saját rejtvényemet meg a magyar rejtvényt, és vakmerően a világét meg az életét.

 

Párizs, 2008 februárjában

 

img2.jpg

 

 

Előszó

az ÉRZELMES UTAZÁS új kiadásához, ötvenhárom év után

 

 

 

„Túl vagyunk a határon, s valami megkönnyebbülés-félét érzek…”, így kezdődik ez a könyv, amelyet némi szorongással adok az olvasó kezébe. Nem azzal a szorongással, amelyet akkor éreztem, amikor a gyékényesi állomás után, ezelőtt vagy ötven éve, átléptem a határt, amely apám szülőhazáját édesanyám szülőhazájától választotta el (születésem idején ez még nem volt országhatár), hanem attól való félelmemben, hogy e határátlépés óta a könyvem körülbelül annyit öregedett, amennyit én magam, s már legföljebb a „retró” ízlésű olvasót fogja érdekelni, akiben a régi szép, illetve az „emlékezés tündértavában” megszépült idők emlékeit idézheti fel. No meg szorongás amiatt, hogy mivel közben nemcsak hazát, hanem nyelvet is változtattam, s hogy a sors úgy hozta, hogy ma már könnyedébben írok franciául, mint magyarul (nyelvében él a nemzet, tanultam valamikor), idegen akcentust érez majd ki írásomból a többé-kevésbé „mélymagyar” olvasó, hogy Németh László oly nagy hatású, de éppoly embertelen, mint magyartalan (tiefdeutsch) kifejezését idézzem.

Megkönnyebbülés-félét… Talán a megértés kedvéért jó lenne, ha azzal kezdeném, hogy miért is, milyen körülmények közt írtam ezt a könyvet, amelyben gyermekkori emlékek, dalmáciai útleírás, interjúk és teoretikus elmélkedések kavarognak rapszodikusan. Tulajdonképp nem is könyvnek indult, ahhoz még nem volt akkor elég önbizalmam, hogy könyvbe kezdjek, és túl fiatal is, hogy önéletrajzot írjak. Cikknek készült, a Nyugat számára, Babitsnak, akinek Illyés Gyula mutatott be, s aki atyai jóindulattal fogadott. Holott tudta, hogy József Attila jó barátja vagyok, aki nem sokkal azelőtt A Toll című lapban úgy lecsepülte, hogy később maga is megbánta kegyetlenségét. Zágrábi útinapló volt az írás címe. És néhány nappal megjelenése után levelet kaptam Dormándi Lászlótól, az író-kiadótól, kérve, hogy keressem föl az irodájában, mert a Nyugat-cikkemről szeretne velem beszélni. Kíváncsi voltam, miért hívat Márai, Kassák, Traven kiadója, a Pantheon tulajdonosa, a Két jelentéktelen ember szerzője. Nos, azt mondta, hogy ő az Útinaplót élvezettel olvasta, de valahogy az az érzése, ám lehet, hogy téved, tette hozzá szerényen, hogy mintha ez a cikk egy belőlem kikívánkozó könyvnek csak egy fejezete volna. Lenne-e hát kedvem azt a könyvet megírni? Ő szívesen kihozná a következő könyvnapra, és felesége, Székely Kovács Olga, akinek szintén tetszett a művem, fölajánlotta, hogy ha nem lenne kifogásom ellene, illusztrációkat is készítene hozzá. Mindezt Dormándi igen egyszerűen, szinte félénk tárgyilagossággal, de az üzletiségen átütő barátságossággal közölte velem, mindjárt ki is húzva fiókjából az előkészített szerződést. A meglepetésből felocsúdva, kis gondolkodás után, azt mondtam: miért is ne? Mert rájöttem, hogy valószínűleg igaza van, az Útinaplóban megpendített gondolatok kissé hosszabb kifejtést igényelhetnének, a zágrábi és dalmáciai utazást, az apai, anyai emlékek közt való kalandozást folytatni kellene egy másik utazással, amelyben saját énemet keresném, saját gondolataimat tisztáznám, hiszen ezek még zavarosan, ellentmondásosan keringtek bennem.

Ehhez persze tudni kell, hogy nem sokkal utazásom előtt kerültem ki a börtönből, amelyben a forradalmi munkásmozgalomban való részvételem miatt töltöttem majdnem egy esztendőt. Bár politikai fogolynak lenni abban az időben – azután, hogy a rendőrségi vallatás hagyományos kínzásait kiheverte az ember – nem volt túlságosan nagy megpróbáltatás, legfeljebb a hidegtől szenvedtem, a poloskáktól és az asszonytalanságtól, de egyébként emberséges bánásmódban volt részem. Újságot járathattam, s végre még Hegel és Marx műveinek az olvasására és angol nyelvtanulásra is tellett az időmből; a hosszú szobafogság után mozoghatnékom volt, kimondhatatlan vágy az élet kis és nagy örömeinek élvezete iránt. Arra is rájöttem persze, hogy inkább írófélének, kritikusnak, történésznek születtem, mint politikusnak és hősnek. A szabadság megrészegített, és egy időre elfelejtette velem, hogy egy olyan korszakban, országban, világban élek, ahol bizony jó adag könnyelműség, egocentrizmus, sőt frivolitás kell ahhoz, hogy az ember eufóriába ringassa magát. Ahogy ma, ötvenhárom év után újra elolvastam könyvemet, elcsodálkoztam, milyen kevés szó esik elmélkedéseimben a világhelyzetről, mintha vak lettem volna a veszélyek iránt, amelyek pedig mint viharfelhők ott fenyegettek a láthatáron, amikor én az adriai strandon háton feküdve a nap édes melegét éreztem a tiszta kék égből sugározni magamra. De hát az ember nem gyakran fiatal, s nem mindennap szabadul börtönből; olyankor még egy nem szabad országban és világban is találhat erdőn, mezőn s tengerparton megkönnyebbülést, sőt boldogságot.

És ahogy a könyv kialakult, a családtörténeti fölfedezések, az adriai tájak élvezetéhez és a börtönből való szabadulás adta megkönnyebbüléshez hozzájárult egy másik szabadulás fölött érzett öröm is: szabadulás az ideológiai kötöttségektől, attól a szektás társaságtól, amelytől már letartóztatásom előtt is elidegenedtem, a Tamás Aladárnak való alárendeltségemtől, a különben emberileg általam nagyra becsült Gergely Sándor proletkult esztétikájától, a Társadalmi Szemle akkori vezetőinek, Sándor Pálnak, Schönstein doktornak politikai dogmatizmusától, amelynek pártfegyelemből alávetettem magamat. Ezentúl már azt is megengedhettem magamnak, hogy függetlenül gondolhassak, amit gondolok, láthassam, amit látok, és tévedhessek is.

Ezt, úgy látszik, nem értette meg Agárdi Péter, aki egyébként az 1930-as évekbeli irodalmi és újságírói munkásságomról tárgyilagos, a harmincas évek szellemi életének elmélyült tanulmányozásáról tanúskodó könyvet írt. Ő egy bizonyos „renegátság átesztetizálását” érezte ki az Érzelmes utazásból. Azt nem tagadom, hogy esztétizáltam, stilizáltam, kicsit Márai hatása alatt, mint ahogyan Márain vagy Babitson Thomas Mann erős hatását lehetett érezni. De ami a renegátságot illeti? Könyvemnek, azt hiszem, legaktuálisabb mondanivalója, hogy hátat fordítva a Lukács-féle „sacrificium intellektus”-nak és a „credo quia absurdum”-nak, szakítottam egy világképpel, amely zsarnoki gondolkodásmódot, tőlem idegen esztétikát és puritánságot akart rám erőszakolni. Visszatértem ahhoz, amit renegáltam: a szabad szellemhez. Az Érzelmes utazás lírai, szántszándékkal provokatív hangon megírt revíziója volt azoknak a meggyőződéseknek, amelyeknek hamisságára az ifjú Marx, Kautsky, Rosa Luxemburg, az ausztromarxisták, Jaure`s és De Man tanulmányozása közben jöttem rá. Mindebben persze József Attila hatásának is nagy része volt, akivel 1931-ben barátkoztam össze.

És nem szabad figyelmen kívül hagyni a műfajt sem, amelyet könyvem megírására választottam. Nemhiába neveztem Sterne híres művének címét plagizálva Érzelmes utazásnak. Hangulatkönyvet írtam, lírát, és nem tudományos értekezést. Vakációt vettem egy időre a politikától, hogy magamhoz térjek, friss levegőt szívjak, tisztázzam gondolataimat. De tévedés volna az Érzelmes utazást elválasztani számtalan egyéb írásomtól, amelyeket előtte és utána és közben a Szocializmusban, a Népszavában, majd a Szép Szóban jelentettem meg, és amelyek kritikai, sokszor polemikus, militáns, antifasiszta, marxista írások voltak. Nem az én hibám, hogy ezek az írások a mai magyar közönség előtt ismeretlenek. Hogyan is lehetett volna 1934–1935-ben közönyösnek maradni – még a vakáció élvezetei között is – a világpolitikai fordulat iránt, amelyet a nácizmus uralomra jutása jelentett? Másrészt a szociáldemokrata párt kultúrpolitikájában, amelyet Mónus Illés újított meg és frissített fel, épp az Érzelmes utazás készülése idejében két szerep jutott ki részemre, és mindkettő szenvedélyesen érdekelt is: először, hogy, mint Mónus kérte, „kritikus rokonszenvvel” kommentáljam az úgynevezett népiesek akkoriban kibontakozó mozgalmát, és ugyanakkor igyekezzem kidolgozni a marxista esztétikának és kritikának az októbristák kiebrudalása óta rendkívül elhanyagolt alapelveit. Mikor egyes kritikusok frivolitást és „zsurnalisztikus felületességet” (Lukács) hánytak a szememre az Érzelmes utazás, majd a belőle kinövő Heine-könyvemmel kapcsolatban, Kosztolányi versével vigasztaltam magam: „Mily sekély a mélység és mily mély a sekélység”. Anélkül hogy mintaképem nagyságához mértem volna ifjonti nekirugaszkodásomat, igyekeztem, mint ő, a komoly reflexiót a kifejezés könnyedségével összeegyeztetni.

A hangulatkönyv, a vakációs könyv így egyben nemcsak érzelmes, de tanulmányi utazás is lett, amely hozzásegített, hogy a vulgármarxizmus vakbuzgó, barbár, nehézkes formáitól távozva a szocializmusnak a nyugati kultúrából kinőtt formáihoz közeledjem. Nem érti könyvemet, aki abban a szellemi munka autonómiájával, a magyar szabadsághagyományokkal összeegyeztethető szocializmus mellett való kiállást nem látja meg.

Az olvasót talán érdekelheti, ha elmondanám, mi történt azokkal a rokonokkal és egyéb személyiségekkel, akiket – mint Méliusz József írta annak idején egy kedves Magyar Nap-beli cikkében, amelyre ma is meghatottsággal gondolok – olyan „remekül rajzoltam meg”. Ma nyolcvanöt éves Náda nővérem még mindig szorgalmasan rója Zágráb köves utcáit. Ő, meg Buenos Airesbe szakadt velem egyidős hegedűművész unokafivérem, Ljerko és a Lago Maggiore partján kertészkedő, elolaszosodott unokanővérem, Alma maradtak életben.{1}

Ivica sógorom, Ilija (Ottó) nagybátyám természetes halállal haltak meg, míg Tóni nénimet és Carlo nagybátyámat a németek elhurcolták. A nagy Krleža, aki emlékirataiban oly kedvesen beszél rólam, néhány éve szintén elszenderült. Maček emigrációban halt meg, Mirko unokafivérem, a zongorista és karmester, Tito partizánindulójának szerzője néhány évvel ezelőtt halt meg mint a szarajevói zeneakadémia igazgatója. Hogy édesapámmal, fivéreimmel, apai családommal mi történt, arról inkább nem szólok itten.{2} Inkább a Mliniben megismert Petar Dobrovićról emlékszem még meg, Kernstock tanítványáról, a kérészéletű pécsi tanácsköztársaság bunyevác elnökéről, akit a szerb nemzet magáévá fogadott, és nemrég Belgrádban impozáns összkiállítással ünnepelték mint egyik legnagyobb festőművészüket.

És Zágráb áll még, növekszik, már-már nagyvárosnak képzeli magát. Nagyszüleim háza is megvan a Gunduličeva utcában, kissé megöregedve, vakolat híján. A Jellasics téren, amit ma Köztársaság térnek neveznek [1990 óta ismét Trg bana Josip Jelačića a hivatalos neve], esténként húsz–harminc főnyi diákcsoportok vitatkoznak, mint azelőtt, politikáról, épp csak hogy most a szerbeket szidják. A Matica hrvatska ma nem a magyar irodalom állapotáról kér tőlem cikket, hanem franciául írt Mémoires-jaimat adja ki. Az egyetemen Krleža volt titkára, az agilis Matvejević hirdeti a francia avantgárdot, a Gradec (felsőváros) barokk palotáiban miniszteri hivatalok székelnek, és a Vársétány padjain esténként a fiatal párok éppolyan szenvedélyesen csókolóznak, mint azelőtt. Dubrovnik-Raguzát svájci tisztasággal tartott múzeumvárossá alakították át, a bástyákon német turistacsoportoknak magyarázzák az idegenvezetők a város nagy múltját, bizánci, szláv és olasz, gótikus és reneszánsz templomainak és palotáinak szépségét. Zágrábban, Ljubljanában, Dalmáciában ma is otthon érzem magam, mint ifjúkoromban. „Zwei Seelen wohnen ach! in meiner Brust”, mondhatnám a német költővel, de talán több lélek is lélegzik ott, mint kettő. Gyerekkorom óta babonának tartom azt a felfogást, hogy az embernek mindenáron egyetlen identitásra kelljen szorítkoznia.

 

Neuilly-sur-Seine, 1988 októberében

img3.jpg