Csorba László
GARIBALDI
ÉLETE ÉS KORA

KOSSUTH KIADÓ

Tartalom

Egy tengerészcsalád: Nizza, 1807

L’enfant terrible

Egy „hívő” Taganrogban

Hajnal Itáliában

Az első kísérlet

Egy lázadó tartomány

Idegen vizeken Gualeguayba

Anita

Lagunától Montevideóig

Uruguayért vízen és szárazon

Olasz tavasz

A római köztársaság védelmében

Visszavonulás

Száműzetésben

A felkészülés évei

A második lombardiai hadjárat

Giuseppina

Az ezrek

Italia unita

Tervek és remények

Roma o morte

Utazás Londonba

A tiroli hadjárat

Roma o morte – másodszor és utoljára

A francia köztársaság szolgálatában

„Tenger s alkonyég között”

Tájékoztató

Ajánlom e könyvet

Vajda Gábor emlékének

„A római nép államának egyetlen reménysége, L. Quinctius, négy hold földjét művelte a Tiberisen túl, szemben azzal a hellyel, ahol most a hajósműhelyek állanak – ma Quinctius-féle rét a neve. Éppen árkot ásott, az ásónyélnek nekifeszülve,vagy szántott, annyi bizonyos, hogy néminemű mezei munkával foglalatoskodott, amikora követek, kölcsönös udvariaskodás után megkérték, öltse fel tógáját, s mind a maga, mindaz állam javára, hallgassa meg a senatus megbízását. Cincinnatus csodálkozva kérdezi: »Talán nincs minden rendben?« Majd arra kéria feleségét, Raciliát, hozza elő hamarosan kunyhójából a tógáját. Aztán letörölvén magáról a port, a verítéket, felöltözve lefelé indul,a követek pedig szerencsét kivánva neki, mint dictatort köszöntik és meghívják Rómába…”

LÍVIUS

EGY TENGERÉSZCSALÁD: NIZZA, 1807

Abban az időben, amikor történetünk elkezdődik, Napóleon dicsőségének csillaga még magasan ragyogott Európa egén. A legújabb háborúban csapatai legyőzték Poroszországot; 1807 nyarán végre a büszke orosz cár, I. Sándor is tárgyalóasztalhoz kényszerült. És miközben Tilsitben a tábornokok helyett a diplomaták ragadták kezükbe a marsallbotot, a nagyvilág és Európa tovább folyó, milliárdnyi jelentéktelen, mindennapi eseménye közepett egy nizzai hajósgazda felesége sivalkodó fiúgyermeknek adott életet. Nem abban a szobában persze, ahol egykor Andrea Masséna, a francia forradalom tábornoka, Nizza addigi leghíresebb fia született. Nem is azon a napon, amikor aláírták a tilsiti békét. Július negyedike volt, hajnali hat óra.

A boldog édesanya, Rosa asszony persze mit sem tud Massena születési körülményeiről, ahogy Garibaldi sem; a fiatalember talán ezért is találhatta ki a közös szülőszobáról szóló szép mesét, amit azután az idősebb Alexandre Dumas kürtölt szét a nagyvilágban. „Signa Rosa” csak azt tudja, hogy az ekkor hároméves Angelo után újra fia született, és most nagyon boldog a kis Peppinóval. A család is örül, főképp Angelo nagyapa, mivel hetvenharmadik születésnapján ez az esemény újabb pompás alkalmat szolgáltat a borozásra. De nem ázik el annyira, hogy a városháza anyakönyvvezetője, François Constantin előtt ne lehetne barátjával, Honoré Blanquival együtt a hivatalos bejelentés büszke tanúja. Csak a keresztelőről hiányzik, oda azonban már felvonul az egész család.

Az eredetileg Chiavariból származó Garibaldik közül a kisfiú apja, „patron Domenghe” csupán néhány éve költözött át Genovából az Angyal-öbölbe. A beilleszkedés nem lehetett nehéz, a Riviéra kikötőinek világa, főképp akkoriban, alig különbözött egymástól. Domenico a tenger tisztes mesterembere volt, bárkás gazda, aki bármit szállított azon a meglehetősen „bejáratott” útvonalon, ami az olasz csizma hegyétől a part mentén húzódott Barcelonáig. Még Genovában vette feleségül, 1802 körül a szintén liguriai származású, loanói Rosa Maria Nicoletta Raimondit. Szerény háztartásukról a családfő verejtékes munkáján túl elsősorban a Santa Reparata nevű huszonkilenc tonnás, egyárbocos bárkának kellett gondoskodnia. De amire a negyedik fiú is megérkezett, egy sirokkó „jóvoltából” a Nizza védőszentjének oltalmába ajánlott hajó már a víz alatti örök navigációs múzeum gyűjteményét gyarapította, a Garibaldi család otthonában pedig gyakori vendég lett a szükség. Ez a szomorú esemény azonban még messze van, amikor július 19-én a San Martino plébániatemplomban Pio Papacin templomigazgató a katolikus anyaszentegyház fiává fogadta a gyermeket. A keresztszülők, Giuseppe Garibaldi kereskedő és nővére, Giulia Maria feltehetően Domenico gazda testvérei. De ott van a két unokatestvér, Felice és Michele Gustavin is; az ő házukban lakik a család, ott is született a kis Peppino.

A nizzai Garibaldi-háznak külön története van. Az egykor a Quai Lunelen, a Lympia-kikötő északi végénél álló házat az 1880-as évek végén lebontották, s abba a másikba, amelyet a Quai Papacino közepe táján napjainkban is emléktábla jelez, csupán 1814-ben költözött át Domenico és családja. Itt született az egyetlen lánytestvér, Teresa, akit azonban a legbájosabb gyermekkorban, ötévesen egy tűzvész során elragadott a halál. Rá emlékezve adja majd Garibaldi első lányának a Teresita nevet.

Az új házat még az előző, a XVIII. század közepe táján egy Candiából (Kréta) Triesztbe települő kereskedő, bizonyos Constantini építtette, akinek Marseille-ben is voltak érdekeltségei. Tőle vette meg 1783-ban, királyi engedéllyel a marokkói Tetuánból származó Samuele Albudurham, s az ő livornói leszármazottaival kötötte meg azután a bérleti szerződést „patron Domenghe”. Ez lett „a” nizzai Garibaldi-ház; az apa innen költözött föl a vár temetőjébe 1841. április 3-án, és Rosa asszony is melléje 1852. március 19-én. Később az egyik fiatalabb fiú lakott benne, majd különféle közületek bérelték. A második világháború idején például egy malomipari és lisztkereskedelmi társulás. Ma külsőleg régi fényében díszlik és a Nizzát járó olaszok zarándokhelye.

Szükségük is van rá, hiszen a „két világ hősének” szülővárosa meglepően szűkölködik a legnagyobb fiára vonatkozó emlékekben. Egy kisebb szoba a Masséna-múzeumban, a tárlókban a keresztlevél, két sapka, egy őszbe csavarodó hajtincs, egy kard, fényképek, szabadkőműves jelvények, néhány irat, a koporsóról való egyik gyászlepel, a falakon pedig néhány olajfestmény, a történeti romantika másod-harmadrangú alkotásai. Az óvárosi Place Garibaldin szökőkúttal kombinált, „híven eltalált” szobor, szép bronzmelléklettel, Étex és Deloye alkotása. Néhány családnál fényképgyűjtemény, emléktárgyak, vörös ingek. Ennyi. Kissé kevés.

A dolog azonban – sajnos – bonyolultabb, mint első pillantásra gondolnánk. A tengermellék majd két évszázada már a francia és az olasz nacionalizmus ütközőzónája, és bár a hivatalos győztes a francia, az olasz problémák mindmáig ott húzódnak az Azúr-parti politika mélyrétegében. Masséna persze más, ő a nagy francia forradalom tábornoka, az első császárság hercege. De élt-e olaszabb olasz Garibaldinál? Az ő kultusza mindmáig nacionalizmusok és patriotizmusok zavaros gubancába bonyolódik. Az önálló múzeum ügyét súlyosan kompromittálja, hogy megszervezését – a Garibaldi-hagyomány „fekete” vonulataként – a háború idején a várost megszálló olasz fasiszták szorgalmazták. Minderről azonban még lesz szó ebben a történetben. Az Albudurham-ház ma is áll, míg az eredeti háromemeletes szülőház képét a L’illustrazione italiana hasábjain Bonamore és Canede metszete őrizte meg hitelesen az utókor számára.

Nizza ekkoriban még nemigen tudja magáról, hogy – Ady Endrével szólva – „édes, békítő gyönyörűséges kis földi paradicsom”. De az angolok és nyomukban az európai, köztük a magyar arisztokrácia már felfedezte az Azúr-part specialitását, ami nem a nyár, mint napjainkban, hanem éppenhogy a tél. Minden valamirevaló angol sznobnak kötelessége volt, hogy legalább egyszer életében, késő ősszel odahagyja a ködbe csomagolt Londont, Nizzában töltse a telet, és tavasszal nekivágjon Itáliának. A tehetősebbek többször, sőt sokan minden évben idehúzódtak, majdhogynem úgy, miként a havasi legelőkről a hó elől a völgybe költöző pásztorok.

A XVIII. század végén a város persze még csak határ menti porfészek, egy hatvan négyzetmérföldes kis grófság provinciális fővárosa. Múltja mozgalmas ugyan, de híján a különösebb tekintélynek. Egykor a frankoké, majd a provence-i grófok és a Genovai Köztársaság huzakodik fölötte, végül a nápolyiaktól szerzi meg 1388-ban VII. Amadé savoyai gróf. A kissé falusias kereskedőváros számára a tenger ekkor még inkább a kiszámíthatatlan veszélyek, semmint az anyagi gyarapodás forrása. 1543-ban verik vissza az utolsó nagy kalóztámadást, amelyet a leghíresebb rablók egyike, Khair-ad-Din (másként Barbarossa) vezet. A nizzai vár alatt, a Paillon patak és a tenger közé beszoruló kisváros a XVII. században kap szabad kikötői jogokat és egyetemet, de hagyományosan arisztokratikus önkormányzati rendje a forradalmak koráig éppúgy nem változik, mint a Terasse-on végighajtató előkelők sóvárgása a torinói társaság és az udvar iránt. Hiába Richelieu és Mazarin ravaszkodásai, sőt a spanyol örökösödési háború során a város többéves francia megszállása, a nizzai felső tízezer a Bourbonoknál konzervatívabb Savoyákhoz húz, és ezért is fogadja majd tárt karokkal a Bastille lerombolásának napjától kezdve mind sűrűbben érkező emigránsokat.

III. Viktor Amadé udvara ebben az időben afféle „kis Párizs”. Itt él Joseph de Maistre, a restauráció ideológusa és Artois grófja is, a majdani „semmit sem tanuló és semmit sem felejtő” X. Károly. De Nizza nem sokáig élvezi az ancien régime kései visszfényeit. Kilenc nappal a valmy győzelem után a kovent hadserege megszállja a várost, és 1792. november 25-én a lakosság népszavazással csatlakozik a francia köztársasághoz. Tizenegy éven át kormányozzák innen a Tengeri Alpok megyét; e tájék jócskán részesül a forradalom szerencsés és kevésbé szerencsés következményeiből. A nizzai gazdaságot nagymértékben segítette, hogy itt volt az olaszországi hadjáratok kiindulási bázisa. Maga Napóleon is sokat és szívesen tartózkodott a városban. Még jobban kedvelte azonban Nizzát a császár szeretett húga, Paoletta.

Paoletta – illetve ekkor már inkább Pauline – ebben az időben Camillo Borghese felesége volt, bár a korabeli pletyka szerint bárhol és bárki mással szívesebben töltötte az idejét, semmint a meghódított Piemontot irányító herceggel. 1807 őszén érkezett udvartartásával Nizzába, és bizony felkavarta a kisvárosi társadalom állóvizét. Nem mindennapi szépségéről ma is könnyedén fogalmat alkothat bárki, ha a római Palazzo Borghesében megnézi Canova róla mintázott csodás Vénuszát. De külön életre kél a márvány, ha elolvassuk az idősebbik Dumas bölcs önéletírásából azt a részletet, amelyben elbeszéli a császár húgánál még kisgyermekként, apjával tett látogatásukat. Pauline élete persze botrányos volt, de elnézték neki. Már csak azért is, hiszen a családi legenda szerint ő találta meg véletlenül az egyik elhalálozott rokon azon elrejtett aranyait, amelyekből azután a második Bonaparte fiú Franciaországba utazhatott, s később beiratkozhatott a brienne-i katonaiskolába…

A konzervatív és erkölcseiben jámbor nizzai társaságot megbotránkoztatta a hercegnő szabados életvitele. Sajátos pillanatkép ez számunkra, afféle történeti dioráma: az új rend arisztokratájának kihívó mulatozása, a régi rend arisztokratáinak tehetetlen felháborodása, és végül egy tengerészcsemete bömbölése az anyatejért – ugyanabban a nizzai éjszakában! De Pauline hamarosan elutazott, hogy csak hét év múlva, az összeomlás előestéjén térjen vissza Nizzába. Még látta, amint a tömeg a napóleoni fogságból hazatérő VII. Pius pápa üdvözlésére tódul a városszéli márványkereszthez. Egy korszak véget ért, Nizza visszatért a szárd királysághoz.

L’ENFANT TERRIBLE

Lássuk azonban, hogy milyen volt az a város, ahol a kis Peppino Garibaldi élte emberformáló gyermekkorát. Közel egykorú híradással szolgál Kisfaludy Sándor hadnagy, aki 1796-ban, a franciák hadifoglyaként járta meg a Côte d’Azurt. A költő – Szegedy Róza iránti vágyakozással teli – naplójában azt írja: „A nizzai fellegvár egy magános, kősziklás hegyen (majd mint a sümegi váromladékok), és ez alatt Nizza, a város az ő tornyaival, és túl a végtelen kiterjedő Középtenger már messzéről mutaták magokat… Képzeld magadnak ezeken a meneteles oldalakon, ahol idestova egy-egy kőorom emeli magát, a virító olajfákat, fekete gyümölcsökkel terhes fügefákat, melyeket a szőlő sűrűje környékez, a sárga gyümölcsöket fitogtató gömbölyű citromfákat, arany almájokkal kérkedő narancsfákat, és imitt-amott magánosan álló, együgyű, de szép nyaraló házakat, zöld oszlopként felnyúlt cipresszusokkal környül ültetve…” Erre csavargott naponta barátaival Peppino is, meg persze a Var partja körüli bozótosokban és vízmosásokban – de ez a vadabb világ nyilván kevésbé érdekelte Kisfaludyt.

Annál inkább „a szép termetű csinos és énekes halászlányok”, és persze főként a tenger: „miként terjed ennek kék, tiszta vize a véghetetlenségbe, ahol azután az egekkel láttatik magát elegyíteni – a legnagyobb csendességben is zúgva miként csapdossák habjai a partot – a gályák kiterjedt lobogó vitorláikkal miként lebegnek a síkon”, illetve ahogy „nekifeketedve haragosan hányá ez habzó hullámjait”. A tenger látványa, mint egészen sajátos tér-élmény, a hozzá kapcsolódó millió asszociációval és különleges tevékenységi formákkal egész személyiségére nézve kulcsélmény lesz a gyermek Garibaldi számára is.

Kisfaludy hadnagy azután vegyes érzelmekkel távozott („mert erszényem már csak alig ád egy kis hangot, akármiként zörgessem, a franciák pedig büdös húsnál és penészes kenyérnél egyebet nem adnak”), de örökre megejtette az Angyal-öböl varázsa. Ilyenfajta, mondhatnánk intellektuális természetimádatról persze Garibaldinál nem beszélhetünk. Azok közé tartozott, akiknek személyisége a gyönyörű tájak látványát mintegy közvetlenül, különösebb tudatosítás nélkül fogja fel és „fordítja át” a lelki élet egyéb terrénumaira, így különösen a vallásosság érzelmi-hangulati megalapozására. Garibaldi hitéről többször lesz még szó, itt csupán a természeti szépségekhez való vonzódását, azokban az isteni teremtőerő felismerését és csodálatát kell említenünk. Bár minden korszakban fellelhető ez a típus, szerfölött elterjedt a romantika idején – márpedig Garibaldi romantikus, egyenesen vadromantikus alkat volt.

Vajon mi mindent kapott Peppino a szülői háztól? Az bizonyos, hogy tengerészanyák nem érnek rá az élet nagy kérdésein meditálni. Rosa asszony sem sokat töprenghetett azon a problémán, amelyet így fogalmaz majd meg később a zseniális Giacomo Leopardi:

„Kínból fakad az ember

s életveszély a megszületése.

Sírással, gyötrelemmel

nyitja tekintetét a durva létbe;

nemzője és szülője

szánja, hogy élni kell e torz világon.

Ahogy serdül, növekszik,

gondozza két öregje, –

tettekkel és szavakkal

szeretne szívet plántálni beléje,

hogy ne érje a lét keserűsége:

e rettentő világon

többet nem tehet soha senki érte.

De miért életre adni,

napfénybe fölmutatni,

ha sorsáért minden vigasz hiába?

Ha szenvedés az élet,

miért lépünk e világba?”

       (WEÖRES SÁNDOR FORDÍTÁSA)

Ne becsüljük alá Rosa asszonyt. Ha hallhatta volna, bizonyosan nem azért utasítja el a versben rejlő súlyos kérdést, mert a kétkezi munka emberének valóban elegendő magyarázat a Gondviselés kifürkészhetetlen rendelésére való hivatkozás. Minden bizonnyal megvolt néki valahol az a fiának is továbbadott belső bizonyossága, hogy az élet apró örömeinek felismerése és élvezni tudása olyan végtelen örömforrás, örömtartalék az ember számára, ami megóvja az egész életút hiábavalóságába való belebolondulástól. Öncsalás ez, az anyák jól ismert, hősies optimizmusa? Az, de enélkül nehezen tudna embert nevelni gyermekéből.

A négy fiú rajcsúrozása közepette különben sincs idő a mélázgatásra. (Angelo, Giuseppe és a legkisebb, Felice mellett Michele, a harmadik az, akit még nem említettünk.) Nos, a szülői ház a forró anyai szereteten túl csak a napi betévő falatot és az alapfokú taníttatást tudta nyújtani a Garibaldi fiúknak. Ám a kedvenc Peppino amennyire otthon volt a Var-parti bozótosokban rendezett vadászatokon avagy a kikötői forgatagban és az öböl vizében, épp olyan kínkeservvel feszengett a házitanár, don Giaccone óráin. És ezeknek a foglalkozásoknak még az a hátsó célzatuk is megvolt, hogy – Rosa asszony szorgalmazására – itt kellett volna fölébreszteni a fiúban a papi pálya iránti magasztos elhivatást! Fölöttébb valószínű a Garibaldi-biográfusoknak az a véleménye, hogy hősünk később oly közismerten zabolátlan antiklerikalizmusának legelső gyökereit valahol itt, a szegény Don Giaccone latinóráin, a szülői „összeesküvés” ösztönszerű megsejtésében és elutasításában, a pap, a tantárgyak, sőt a rendszeres tanulás ezzel összefüggő, épp ily természetes megutálásában kell keresnünk. Előbb-utóbb be kellett látni: ez a naphosszat elcsavargó, eleven gyerek nem a szemináriumba való! Csak azt tanulja, amit szeret – és ez a másik házitanító, Arena úr szerencséje. Mert ha tanítványa az olasz nyelvtannal hadilábon áll is, az öreg katona örömmel tapasztalja, hogy a római történelem elbűvöli és lebilincseli Peppino képzeletét.

Az ókori római köztársaság történetének némiképp rendszertelen, de elég alapos tanulmányozása maradandó hatással van Garibaldi egyéniségére és gondolatvilágára. Gondoljunk a személyes példák százaira, a Scaevolák, Scipiók, Catók tetteire, amelyeket érzelmileg mélyen átél és a maga számára ezentúl követendőnek tekint. Politikai nézeteit illetően, végső eredetében ide nyúlik vissza szilárd köztársasági elkötelezettsége, de ugyanakkor az a meggyőződése is, hogy különleges helyzetben egy becsületes (!) embernek diktátori teljhatalommal kell megoldania a problémákat. Ekkor születik a Róma városa iránti olthatatlan rajongása is, és mindezeken keresztül a nemzeti elköteleződésnek az a lassan tudatosuló választása, ami végül a nizzai Garibaldit az olasz nemzeti gondolat egyik korszakos géniuszává teszi.

Ebben a városban ugyanis – utaltunk már rá – távolról sem magától értetődő ez a folyamat. Garibaldi keresztlevelét franciául írták, abba nem Giuseppe, hanem Joseph került. És nemcsak azért, mert a hatóságok ekkoriban még valóban franciák voltak – apja ettől függetlenül is a fél városnak inkább Dominique volt, a nagyapja meg Ange, a bárka Sainte Réparate és még ő maga is sok játszótársának Peppino helyett inkább Pepin. Újra a régi kérdés: milyen kultúrát szív magába Garibaldi? Milyen hát Nizza: francia vagy olasz?

A választ már sejthetjük: ekkoriban (és még nagyon sokáig) igazából egyik sem. Ez a vidék a niçard nyelvet beszéli, a provanszál és a liguri olasz sajátos keverékét. Lakóinak történeti tudata és „maga-tudása” elsősorban regionális jellegű, tágabb kapcsolatokkal az újkorig nemigen törődik. Provance végül a franciákhoz asszimilálódott ugyan, ám ez elég modern fejlemény. A középkorban lakossága sokakkal rokon, de végső soron éppúgy önálló etnikum, mint a bretonok vagy a katalánok, a lombardok vagy a szicíliaiak. És Nizza a francia terület keleti végén fekszik, a legközelebbi kapcsolatokkal Liguriához. Az 1300-as évek végétől államilag annak a savoyai grófságnak (1416-tól hercegség, 1713-tól Szardínia szigetével együtt szárd-piemonti királyság) része, amelynek súlypontja a XVI. századtól kezdve már „átkelt” az Alpok itáliai oldalára. A forradalmi és napóleoni korszak előtt nem tartozott semmiféle – nem csupán a modern nemzet, de még a középkori etnosz értelmében vett – francia hatalomhoz sem. Még a spanyol örökösödési háború alatt, az 1700-as évek elején bekövetkező néhány éves megszállást sem tekinthetjük igazából ilyennek. A napóleoni korszak francia térnyerése – elsősorban és érthetően az alsóbb néprétegek körében – persze nagyon fontos és értékes fejlemény. De tudjuk jól, hogy az Európa-szerte hasonlóképp érvényesülő francia hatás, akaratlanul is, önmagával szemben az általános nemzeti ébredés, illetve az elsők között az itáliai, az olasz öntudat „újjáéledésének”, Risorgimentójának ösztönzője is! A Savoia-uralkodóház a restauráció részeként rendeli majd el a nizzai olasz kultúrát támogató első hivatalos intézkedéseit.

Nizza végül a franciáké lett, azoknak a drámai eseményeknek részeként, amelyek az olasz egységmozgalom és Garibaldi személyes életútjának is legfontosabb fejezetét alkotják. De belső világa – a két kultúrkör találkozásától inkább gazdagodva, semmint salakjával terhelődve – valójában egészen a múlt század közepéig nyitott volt, akár a francia, akár az olasz asszimiláció irányába. Társadalmában ma is ott lüktet az olasz hagyomány és néha – nem mindig egészségesen – felszínre is tör. Amiként azután az itáliai régiókból az ún. Risorgimento mozgalma egységes olasz nemzetet akart és tudott csinálni – és itt az akaráson van a hangsúly –, éppúgy választotta tudatosan a fiatal Garibaldi a differenciálatlan nizzai-provanszál-liguri örökségből az olasz nemzethez tartozás közösségét.

Ebben persze nem csupán a római köztársaság történetének megismerése segítette az eleven eszű fiút. Rengeteget olvasott, ha rendszertelenül is, habzsolta a könyveket. A görög klasszikusok közül főképp az Iliászból tudott részleteket, de fejből idézte A megszabadított Jeruzsálem legszebb sorait, és természetesen a Divina Commedia sok-sok tercináját. Dante az ő számára is egyszerre egész lelkéhez szóló költő és az itáliai egységgondolat apostola. És ugyanakkor korai figyelmeztetés: a politikai programoknak sokféle útja-módja van! Hiszen a ghibellin firenzei azt a Brutust és Cassiust morzsoltatja Júdás mellett a pokol legmélyébe belefagyott óriás-Belzebub fogai között, akik Garibaldi szemében a legszebb köztársasági erények védelmezésének önfeláldozó mártírjai! Az írók közül legjobban Voltaire-t szereti, főképp a Zaïre-t, nagyon sokat tanul belőle. Mégis mind közül legbensőbb kedvence a Risorgimento nemzeti egyesítési mozgalmának egyik legfőbb irodalmi ébresztője, Ugo Foscolo.

Foscolót a magyar olvasó alig ismeri, önálló modern kiadása csak Wertheriánus főművének van (Jacopo Ortis utolsó levelei), és néhány antológiában csillan fel egy-két remeke. Csupán a reformkorban Császár Ferenc buzgólkodott megismertetésén, neki köszönhető a Sepolcri (Síremlékek) magyar fordítása. Az eredetileg görög származású költő a hazaszeretet új, tudatos típusát képviseli. Ô teszi a Dante-kultuszt a Risorgimento egyik központi ihletőjévé és – saját életútjával az angliai emigrációban, a sír szélén számot vetve – ő foglalja össze és értékeli a legpontosabban Napóleon szerepét az olasz nemzetté válás folyamatában. De kortársai között a legmaradandóbb hatást talán Sepolcri című költeményével érte el.

A vers – miként maga Foscolo – klasszicizmus és romantika mezsgyéjén áll, zsúfolva mitológiai és történeti utalásokkal, de egy ízig-vérig romantikus gondolat szolgálatában. „Derekak lelkét nemes tettekre gyújtja derekak sírja…” – buzdít a költő a nemzeti halottak sírjainak ápolására. Mély pszichológiai felismerés ez a temetői lelkiállapot, „az enyészet nagy demokráciája” élményének önvizsgálatra késztető, a nemzeti újjászületés érdekében cselekvésre serkentő hatásáról. Garibaldi imádta ezt a szépen hömpölygő költeményt, kívülről fújta – még az Ezrek expedíciója idején, 1860-ban is idézte Éber Nándornak. A sírkultusz és a hazafias érzés összeolvadása jellegzetes, tettekben is kifejeződő romantikus gondolat („hol sírjaink domborulnak…” – utalhatunk Petőfire is), alapműveit Európa-szerte megtaláljuk a korabeli nemzeti irodalmakban. A Foscolo-élmény Garibaldi egész életére szól, és mottója lehet a csak poraiban hazatérő költő végső számvetése: „Arra törekedtem, hogy minden írásom – vers, regény, pedáns értekezés, katonai tanulmány, prófécia és bizarr elképzelés alakjában – egy, egyetlen politikai célra, Itália egységére irányuljon.”

Peppino gyermekkora tehát valahogy eképpen zajlott, kissé elvadultan, de „a természet nagy iskolájának” romlatlan közegében. „Semmi különös nincs ifjúságomban” – írja önéletrajzában, de a legfontosabb ekkor alakul ki: a jellem alapkaraktere, az erkölcsi személyiség. Nyiladozó kamasz eszével többet értett, mint amennyit tudott, kamasz szíve többet érzett, mint amennyit az agya felfoghatott. Megvolt benne az az adottság, hogy a mások szenvedését a maga, szinte fizikai fájdalmaként élje át. Tudott szeretni érdek nélkül – egész életútja érthetetlen, ha nem látjuk már a kezdet kezdetén ezt a kulcsfontosságú alkati vonását. Erről vall például a következő önéletrajzi emlék: „Egyszer egy tücsköt fogtam a mezőn, s mikor hazavittem, véletlenül letéptem egy lábát szegénynek, mire oly fájdalom fogott el, hogy bezárkózva szobámba, órákon keresztül keservesen sírtam.” Banális a példa, de már kevésbé az az eset, amikor – nyolcévesen – fuldokló mosónőt húz ki egy mély kenderáztató árok vizéből. Vízi életmentéseiről később is sokat mesélnek majd a levantei kikötőkben. Nem volt olyan emberi szenvedés, ami undorította volna; kolerás betegeket ápolva is bizonyította ezt. De még tágabban nézve, annak a szabadságharcos küldetéstudatnak is, amely életének vezérmotívuma, ez a kézzelfogható, valóságos tettekben megnyilvánuló emberszeretet volt az „anteusi” támasztéka.

Ahogy a fiúk a kamaszkor küszöbére értek, úgy halkult el a Garibaldi-házat betöltő gyermekzsivaj. Angelo Amerikába került, minden romantika nélkül ugyan, de szívében, szavában nem felejtve a hazát, amelyet végül philadelphiai szárd konzulként képviselhetett az Újvilágban. Felice a híres zsidó Avigdor-kereskedőház pugliai ágense lett és ettől úgy megjött az önbizalma, hogy egy ideig az arisztokratát adta és De Garibaldynak címezte magát. Micheléről csak annyit tudunk, hogy egy időben Nizza környékén gazdálkodott. Nos, az hamar kiderült, hogy Peppinótól nem várható efféle tisztes pályaválasztás, viszont mindennél otthonosabban mozog a kereszt- és hosszvitorlák, csarnakok és árbockosarak, bussolák és loggok világában.

A tenger szerfölött alkalmas arra, hogy tápot adjon egy bővérű kamasz kalandkereső vágyakozásainak. Ne csodáljuk tehát, hogy 1819 egy szép tavaszi reggelén négy társával – Cesare és Raffaello Parodi, Celestino Bermond és Raffaello de Andreis a választottak – elkötött egy bárkát és nekivágott a nyílt víznek Genova, vagy tán azon is túl, a Keleti Riviéra partjai felé. „Már Monaco magasságában voltunk, amikor egy felderítő, akit jó atyám küldött utánunk, utolért minket s haraggal a szívünkben hazavitt” – emlékszik vissza az esetre önéletírásában. Sokszorosára fokozódott azonban a fiú dühe, amikor megtudta, hogy egy pap fedezte fel és árulta el szökésüket! Újabb döntő érzelmi motívum a harcos antiklerikalizmus felé vezető úton.

A szárd-piemonti királyságban is jelentkező, az alkotmányos monarchia megteremtését célzó első mozgalmak 1821-ben – alább még szólunk majd róluk – nemigen érintették Garibaldit. Társaival nyilván ott volt mindenütt, ahol valami történt. Azt persze csak homályosan sejthette, hogy az alkotmány kihirdetésén mi van annyira örülni való, a leveretés és visszavonás megalázó szomorúságát azonban igencsak megérezhette erre különösen érzékeny lelke. Figyelmét mégis sokkal inkább életének küszöbönálló, döntő változása köthette le. Anyja ugyanis végre belátta, hová való igazából ez a csibész, és beleegyezett, hogy 1822 tavaszán behajózzon a Costanza nevű briggre.

Képzelhetjük a tizenöt éves mocco (hajóinas) elragadtatását, amikor a horgonylánc csörgése közepette a Costanza lassan eltávolodott a Lympia kikötő öreg mólójától, szélbe állt és vitorlát bontott Odessza, a Fekete-tenger felé. A fiú a keresztárboc tetejéről még síró-rívó anyjának integetett, de gondolatai már ott csaponghattak a Pontus tájain, az aranygyapjúért egykor vízre szálló héroszok nyomában.