BAKÓ ZSUZSANNA
SZÉKELY
BERTALAN
KOSSUTH KIADÓ
MAGYAR NEMZETI GALÉRIA
Tartalom
Székely Bertalan
A festő életrajza
Irodalom
Jegyzetek
(1835-1910)
Az ezredfordulón, a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett Székely-kiállítás katalógusának előszavában, Bereczky Loránd főigazgató a következőket írta, rámutatva a művész életművében jelentkező, olykor ellentmondásokat is jelző kettősségre: „Székely Bertalan… száz évvel ezelőtt… egy kulturális korszakváltás művésze volt. Munkásságában és gondolkodásmódjában jelentősége volt a hagyományokhoz való kötődésnek, de komolyan foglalkoztatta és izgatta a kor progresszív művészeti törekvéseinek néhány problémája is.”{1} Székely Bertalan tevékenységének egyik legfőbb célja ugyan a nemzeti irányultságú és érzelmű művészet megteremtése volt, de széles látókörű, intellektuális beállítottságú művész lévén a nemzeti sorskérdéseket is az egyetemes emberi értékek szintjén és formanyelvén tárgyalta. Hagyománytisztelete – főként a történeti tematikában – a romantika kései nemzetközi vonulatához kapcsolta, de mindig nyitott maradt kora új irányzatai felé is. Így a realista, idealizálástól mentes emberábrázolás elemeit fedezhetjük fel arcképfestészetében, késői alkotóperiódusának tájképei pedig már az új természetszemlélet hatása alatt készültek. Érdeklődött az atmoszferikus jelenségek ábrázolási lehetőségei iránt, foglalkoztatták a levegő és a fény teret és színt befolyásoló hatásai, vagyis e művek már a plein air és az impresszionizmus bizonyos jegyeit is felmutatják. Falképfestészetét részben az építészet által megkövetelt régi stílusokhoz, a középkorhoz és a barokkhoz való alkalmazkodás jellemzi, ugyanakkor már megjelennek – a századforduló legjellemzőbb irányzata – a vonal szerepét hangsúlyozó szecesszió külsődleges jegyei és díszítő motívumai is. Kitüntetett figyelemmel fordult a mozgás ábrázolása felé, valósággal elbűvölte a testek ellentétes irányú mozgásában rejlő számtalan variációs lehetőség megjelenítése, amint ezt a megszámlálhatatlan Léda-variáció is bizonyítja. A mozgásábrázolás iránti vonzalma érdeklődését új utak felé is irányította: a vágtázó ló mozgásfázisainak egymás mellé rajzolása, majd perspektivikus elrendezése már egy új művészeti ág, a film megszületését vetíti előre.
Kortársai szívesen nevezték őt tudós festőnek vagy festő-tudósnak, amit több ezer oldalt kitevő művészetelméleti munkásságának köszönhetett. Mindez szorosan összefüggött tanári, oktatói tevékenységével, hiszen közel negyven éven át volt vezető tanára az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezde nevű felsőoktatási intézménynek, így gyakorlati és elméleti tapasztalatait írásai révén is átadhatta tanítványainak. A tanári és alkotói tevékenységére egyaránt jellemző szellemi frissesség megnyilvánulásaként tarthatjuk számon az új technikák iránti érdeklődését. A XIX. század közepén elsőként hívja fel az éppen akkoriban egyre inkább teret hódító fotóművészet előnyeire és veszélyeire a közönség és a művészek figyelmét. A magyar festők közül elsőként ő reagál a hatvanas években Európában is terjedő japanizmusra; a Japán nő című képén kívül grafikai tanulmányok egész során át foglalkozik japán színminták készítésével. Zsolnay Vilmossal, a pécsi Majolika és Porcelángyár igazgatójával való barátsága vezette el a pirogránit alkalmazásához a festészetben, miként ezt éppen a kerámiaművészt ábrázoló arcképe is jelzi.
Székely Bertalan hatalmas, több száz festményt, grafikát és számos falképet felölelő munkásságában fellelhető az egész emberi élet szépsége, gazdagsága és egyben feloldhatatlan ellentmondásokat rejtő tragédiája is. Olyan különleges életművet alkotott, amelyben tükröződnek mind az európai művészeti-filozófiai áramlatok, mind a korabeli Magyarország súlyos és megoldatlan társadalmi problémái, amelyek munkásságának jelentős részében melankolikus, borongós, olykor tragikus életérzés megnyilvánulásához vezettek. Életműve a XIX. századi korai, majd kései romantikán és az új természetszemléleten át a XX. század modernebb művészeti áramlatai felé haladva hídként ível át a századon, átmentve a múlt hagyományait és felvillantva a jövő néhány lehetőségét.
Székely Bertalan 1835. május 10-én született Kolozsvárott, székely nemesi családból. A nemességet hasonló nevű őse, Székely Bertalan kapta 1591-ben Báthory Zsigmond erdélyi fejedelemtől. A család nemesi előneve ettől kezdve Ádámosi. Apja Székely Dániel kormányszéki fogalmazó, édesanyja Kelemen Julianna, testvérei Károly és Gyula. A család valószínűleg a Farkas utcai református parókia melletti házban lakott, és a hagyomány szerint Székely itt született és itt is nőtt fel. A kortársak szerint sokat betegeskedő gyermek volt, ezért a hangos és vidám szórakozások helyett sokat rajzolgatott. 1846-ban szülei beíratták a kolozsvári református gimnáziumba, amelyben több híres hazánkfia nevelkedett, mint például a neves kritikus és irodalomesztéta Gyulai Pál vagy Kemény Zsigmond író. Mivel rajzkészsége korán megmutatkozott, szülei beíratták az elemi iskola mellett működő délutáni rajziskolába, ahol Simó Ferenc festő tanította rajzolni. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc alatt – amelyben édesapja is tevékenyen részt vett – az iskolák zárva tartottak, és az ifjú Székely a város mellett átvonuló honvédtáborokban rajzolgatott. E drámai eseményekben és haladó szellemi mozgalmakban bővelkedő korszak alakította egyéniségét, és döntő befolyással volt művészi arculatának kialakulására is.
Édesapja, mivel biztos megélhetést szeretett volna fiának nyújtani, 1850-ben beíratta a bécsi Polytechnikumba, azonban az ifjú Székely Bertalannak nem volt elegendő a matematikai képzettsége a műszaki felsőbb iskolához, ezért hamarosan pályát változtatott. Öröklött készsége, érzelmi beállítottsága a festészet felé vonzotta, így egy év múlva átiratkozott a bécsi Képzőművészeti Akadémiára. Első tanárai Franz Dobyaschofsky, Leopold Kupelwieser voltak, majd Johann Nepomuk Geiger és Karl Rahl tanítványa lett. Másodévesként portrérajzával díjat nyert, és felmentést kapott a katonai szolgálat alól. Konzervatívnak számító akadémiai mesterei mellett valószínűleg látogatta Ferdinand Waldmüller magániskoláját is, akinek szabadabb, kötetlenebb stílusa szintén hatott művészetének alakulására. Az akadémia mellett rendszeresen járt az osztrák főváros múzeumaiba, ahol a régi mesterek munkáit tanulmányozta. Akkoriban a kezdő festők között általános gyakorlat volt híres festők műveinek másolása, melynek során sokat tanulhattak.
Székely Bertalan különösen kedvelte a XVII. századi holland festőket; A. H. van Beyeren, R. J. de Vries vagy P. de Hooch és a flamand P. P. Rubens munkáit másolta. E másolatok éppúgy, mint az 1849–1851 között készült arcképei, meglepően fejlett rajzkészségről tanúskodnak. Bécsi tanulmányait egy év után betegség miatt meg kellett szakítania, de az 1853–1854-es esztendőt ismét a bécsi akadémián töltötte, amikor is különösen sokat időzött a múzeumokban és az Albertinában régi mesterek műveit tanulmányozva.
Családjának megromlott anyagi helyzete miatt kétévi tanulás után végleg el kellett hagynia Bécset. 1855-ben, hazatérve Erdélybe, Nagyenyedre utazott, ahol ismét megbetegedett tífuszban. Gyógyulása egy teljes évet vett igénybe. Felépülése után, 1856-ban, Brassóba utazott anyai nagybátyjához, aki megpróbálta lebeszélni a művészpályáról. Ő azonban hajthatatlan maradt, így önálló keresetre szorult, és rajzórák adásából élt. Ekkor festette meg egy brassói gyógyszertár számára az Aesculapius és a párkák (Aszklépiosz és a párkák) című cégérképet. 1857-ben, amikor újból Nagyszebenben tartózkodott, harmadszor is megkapta a tífuszt. Felépülése után megismerkedett Berres J. Perez ulánus őrnaggyal, aki látván gyógyszertári cégérképét, további munkákat akart szerezni neki. Megismertette Schulpe Ágost őrnaggyal, s az ő közvetítésével kapta meg első jelentősebb munkáját, a törökkanizsai (ma Szerbia területén) római katolikus templom Szent György-oltárképének megfestését. E mellett számos arcképet készített Schulpe és Berres őrnagyokról, valamint Erdély akkori kormányzójáról, Schwarzenberg hercegről, akit általuk ismert meg. 1858 júliusában Schulpe őrnagy ajánlásával jutott el Marschendorfba (ma Maršov), az Aichelburg grófok csehországi birtokára, ahol – saját feljegyzései szerint – novemberig arcképfestéssel és képrestaurálással foglalkozott. A megrendelések ellenére úgy érezte, hogy tovább kell képeznie magát, és 1859-ben Drezdába utazott, de az akadémiai oktatás nem nyerte meg tetszését. Szeretett volna Párizsba menni, ám pénze csak Münchenig volt elegendő.