SZVOBODA DOMÁNSZKY GABRIELLA
SZINYEI MERSE PÁL
KOSSUTH KIADÓ
MAGYAR NEMZETI GALÉRIA
Tartalom
Szinyei Merse Pál
A festő életrajza
Jegyzetek
(1845-1920)
A XIX. század nagy találmánya a világkiállítás, ahol először szembesülhetett a Föld népessége önmaga képével. 1873-ban a soron következő, ötödik rendezvény helye Bécs volt, ahol majdnem félezer kiállító jelent meg Európa, Ázsia, Afrika és Észak-Amerika országaiból. Számunkra a bécsi világkiállítás különösen fontos volt, mivel a kiegyezés utáni Magyarország ekkor lépett először a világ elé önálló államként. Nagy várakozás előzte meg a képzőművészeti anyagot, amely az 1855-ös párizsi világkiállítás óta a tárlatok központi részévé vált. A kiállítások egyben művészettörténeti eseménynek is számítottak, ahol a világművészet fejlődése jól követhető volt.
Magyar részről a kiállításra való felkészülés jelentős anyagi áldozatokkal már évek óta folyt a Kultuszminisztérium égisze alatt.
A magyar tárlatot Telepy Károly (1828–1906) festő, a Képzőművészeti Társulat titkára rendezte. A bécsi világkiállítással lezárult a magyar művészet XIX. századi fejlődésének egy jelentős korszaka, egyben nagy jövőjű, új törekvések első jelei bontakoztak itt ki. Tekinthetjük akár jelképesnek is, hogy bár az idős Barabástól az ifjú Munkácsyig minden jelentős élő mesterünket bemutatták, a kapuval szembeni központi helyre egy fiatal és ismeretlen mester, Szinyei Merse Pál Majális című képe került.
A magyar kiállítást már a megnyitó előtt többen meglátogatták. A „Pesti Napló” egy sokat idézett tudósítója két képre figyelt fel az anyagból: Munkácsy Mihály Éjjeli őrjáratára (sic!) és a Majálisra. „…A kolorit meglepő – írja a tudósító Szinyei képéről. – Csupa tűz, csupa élet… Kár, hogy a feldolgozott tárgy rémisztően prózai. Modern pantallóban, zubbonyban, felöltőben mulatozó emberek! Egy modern majális. Lehet-e köznapibb anyag a világban? Ha Szinyei nagyszerű színeihez méltóbb szöveget ád, ma több chancea lehetne arra, hogy versenytársait legyőzi.” Vagyis a kép kvalitásait a kritikus tökéletesen érzékelte, csak a tárgy volt ebben a miliőben szokatlan.
A Majális véletlenül került a magyar tárlatra. A legvalószínűbb az, hogy a magyar név láttán a postázó részleg tévedésből küldte ide, ugyanis Karl von Piloty (1826–1886) müncheni professzor már jó előre kikötötte, hogy növendékei csak együtt szerepelhetnek, és mint tudjuk, Szinyei korábban az ő tanítványa volt. Követelésére Szinyei képeit a megnyitó után átvitték a német osztályba, de a megkésve érkezett művet túlságosan magasra akasztották ki, és mikor a festő meglátta, azonnal visszavonta. A Majális így mindössze két hétig lehetett a világ közönsége előtt.{1} – Ezután évtizedekig a festő jernyei kastélyának szalonját díszítette.
Szinyei ilyetén szereplése – vagy inkább nem szereplése – a világkiállításon művészi pályájának fontos mozzanatává vált. Az idők során kialakult tudatos háttérbe szorításának mítosza, az, hogy a rendezőség megrettent a kép sugárzó nagyszerűségétől, és szándékosan adott neki rossz helyet. Holott, ha belegondolunk, csak szerencsétlen véletlenről volt szó. Minden kiállításrendező tudja, hogy egy kész tárlatban a megnyitó után helyet szorítani egy új képnek szinte lehetetlen, jó, hogy egyáltalán ki tudták állítani. Sajnos a 27 éves zseni mellett nem állt egy olyan tapasztalt és jóindulatú mentor, aki megóvta volna a lehető legrosszabb lépéstől, a kép visszavonásától. Talán, ha kint marad a mű, még az előnytelen helyen is felfigyeltek volna rá.
Volna… Ez a szó sajnálkozva, dühösen, esetleg elmerengve végigkísért minden Szinyeivel foglalkozó írásban. – Ha időben Párizsba jutott volna…, ha többet dolgozott volna…, ha élete tragédiái elmaradtak volna…, ha nem hagyott volna fel hosszú évekre a festéssel… – és még sorolhatnánk. Ezúttal félreteszem a szokásos fordulatokat, és inkább megkísérelem röviden összefoglalni, hogy ki is volt Szinyei Merse Pál. Az idők során megszületett szakirodalom – amely kivételesen nagyszámú és magas szintű – már a kezdetektől felemlegeti Szinyeivel kapcsolatban az impresszionizmust. Igen örvendetes ez, mert így – teljes joggal – a világművészet legelső, progresszív vonalában forog a neve, és remélhetőleg ez mindörökre így is marad. De Szinyei hatalmas tehetségű, szuverén művész volt, aki nem követett irányzatokat vagy stílusokat, hanem maga alkotta meg azokat önönmagának. Lyka Károly szavával: „…Szinyei olyan sarkcsillaghoz hasonlít, amely a maga tengelye körött forog.”{2} Munkássága a korszak modern törekvéseibe illeszkedik, állandó küzdelemben a körülötte dívó hagyományos irányzatokkal. Mint tudjuk, a Majális – és általa mestere – óriási késéssel ugyan, de a század végén megkapta az elismerést, és vele a magyar művészet az európai élvonalba került. Nagy dolog ez, hisz a magyar művészet csak a XIX. század közepén kezdett kibontakozni, szinte a semmiből, az értelmiségi elit tudatos művészetszervező tevékenysége folytán. Néhány rövid évtized alatt a nem progresszív irányzatok beérték az ideálnak tartott nyugat-európai művészet hasonló produktumait, ám Szinyeivel megjelent végre az igazi modern művész is, és megváltoztatta a magyar művészet sorsát. Mikor megérett az idő arra, hogy elismerjék, nagy volt a felfedezés döbbenete, és a lelkesedés határtalan volt. A festő számos kitüntetést kapott bel- és külföldön egyaránt. A Majális 1906, az új Szépművészeti Múzeum megnyitása óta az állandó kiállítások részét képezi. Mikor a kép 1910-ben, német földön aratott diadalútjáról hazakerült, tömegek tekintették meg, és a nemzetközi siker nagyban serkentette a magyar művészet és a közönség találkozását, a modern irányzatok befogadását.
Szinyei Merse Pál nemzeti érzelmű, nemesi famíliából származott, amelynek körében nemzedékek óta megszokott volt az irodalom, a zene és a képzőművészet művelése.{3} A család hétszáz éves múlttal, de a XIX. század második felében mindinkább csökkenő vagyonnal rendelkezett. A nehezedő körülmények ellenére a festőnek megélhetési gondjai sohasem voltak, apja mindig féltő lelkesedéssel támogatta művészi törekvéseit.
Szinyei gimnazista korában kezdett komolyabban a festészettel foglalkozni, első tanítója a nagyváradi Mezey Lajos (1820–1880) autodidakta festő volt. Nem nagy tehetségű, de lelkiismeretes mester, aki mellett több jól sikerült próbálkozás került ki a növendék keze közül, és az apa nagy örömmel ismerte fel fia tehetségét. Így nem volt akadálya, hogy iskolái végeztével festőnek tanuljon.
Magyarországon ekkor még nem volt felsőfokú művészképzés, ezért aki művész akart lenni, az külföldre ment tanulni. Az 1850-es évek második felében a régió legdivatosabb akadémiája a müncheni volt, s 1864-ben, Szinyei érkezésekor az itteni nemzetközi csapatban már több magyar is tanult vagy tanított. Székely Bertalan (1835–1910), Wagner Sándor (1838–1919), Liezen-Mayer Sándor (1839–1898), Wéber Xavér Ferenc (1829–1887), Benczúr Gyula (1844–1920) stb. mind Piloty professzor tanítványai voltak. Benczúrral – földijével – Szinyei életre szóló barátságot kötött, Wagner pedig a tanára lett.
Képzeljük el, mit érezhetett az ifjú művészjelölt a bajor királyi székhely, München láttán. Korábban talán Pest-Budán vagy Bécsben sem járt, most pedig a világművészet egyik pezsgő központjába csöppent. A városban már állt I. Lajos antikizáló múzeumnegyede, galériák, képtárak létesültek, és az évtizedek óta működő Münchner Kunstverein képpiaca jó értékesítési lehetőséget kínált az egész világból idesereglő és itt letelepedni kívánó művészeknek.
Szinyei az akadémiára kerülve mielőbb Piloty professzor osztályába szeretett volna bejutni – ami egyben belépőt jelentett volna a művészi siker világába –, de számára az ide vezető út hosszas és rögös volt. Piloty, aki ekkor a müncheni akadémia „fenegyereke”, a legkorszerűbb tanár, a historizmus elkötelezett híve, nagystílű, reprezentatív kompozícióinak témáit a világtörténelemből meríti. Ragyogó színei, bravúros anyagábrázolása csodálat tárgya, és tódulnak hozzá a tanítványok, mert nemcsak sikeres festő, hanem – amint ezt már oly sokan elmondták – kiváló tanár is, aki nem erőlteti tanítványaira elképzeléseit, inkább felszabadítja őket.
Szinyei első három akadémiai évében derekasan végigjárta a kötelező stúdiumokat, előrehaladását azok a portrék tanúsítják, amelyeket nyaranta Jernyén készített. Ilyen volt többek között egy ceruzarajza Szinyei Merse Józsefről , majd az apjáról festett arckép 1865-ben, amely már olyan kvalitásokat mutat, hogy később e mű keletkezésétől számították 50 éves festői jubileumát. A következő nyáron elkészítette Zsiga öccse csibukos arcképét, valamint másik öccse, Kálmán képmását. Az ábrázoltak bensőséges, lírai megközelítése mindvégig jellemzi portréfestészetét, a Zsiga-képmás színessége, átlós kompozíciója maradandó eleme lesz egyéni stílusának.
A Münchenben tanuló növendék eleven kapcsolatot tartott családjával, számos levele maradt fenn, amelyekből kibontakozik itteni élete.{4} 1866 tavaszán örömmel írta haza, hogy megismerkedett és összebarátkozott az akadémián tanuló bécsi Hans Makarttal (1840–1884), a német Wilhelm Leibllel (1844–1900), a prágai Gabriel Maxszal (1840–1915), akikkel egy ideig együtt is dolgozott. E fiatalok később egytől egyig Európa vezető mesterei lettek, Makarttal és Maxszal kötött barátsága tartósnak is bizonyult.
Harmadik akadémiai évében egy jelentősebb mű elkészítésébe kezdett, abban a reményben, hogy vele Piloty osztályába juthat. A felvételt a növendékeknek egy kiváló vizsgadarabbal kellett kiérdemelniük, és Szinyei tisztában volt azzal – hisz egyebet sem látott maga körül –, hogy ez csak históriai mű lehet. Ekkoriban a professzor keze alól sorra kerültek ki a grandiózus történelmi jelenetek: 1865-ben a Kolumbusz Kristóf és a Caesar halála című festményeivel nyűgözte le a münchenieket. Az akadémián a műfajok szigorú rangsorában a sokalakos, bonyolult történelmi kompozíció állt az első helyen. Aki erkölcsi tekintetben vágyott sikerre, az ilyet festett. Honfitársai példájára Szinyei a magyar történelem felé fordult, de nem volt igazán járatos benne. 1866 decemberére készült el az Attila halála című, puritán felfogású vázlattal, amely egészen más lett, mint amivel Piloty elismerését megszerezhette volna. A felvétel halasztódott, ezért elkedvetlenedve felhagyott a nemzeties tematikával, sőt többé egyáltalán nem választott képei tárgyául konkrét történelmi jelenetet.