BAKÓ ZSUZSANNA

MUNKÁCSY

MIHÁLY

 

 

 

 

 

 

KOSSUTH KIADÓ

MAGYAR NEMZETI GALÉRIA

 

Tartalom

 

Munkácsy Mihály

A festő életrajza

Irodalom

 

Munkácsy Mihály

(1844-1900)

 

 

Munkácsy Mihály XIX. századi festészetünk egyik legjelentősebb és sokak által máig legnagyobbnak tartott művésze. Személye, első igazi nagy sikerétől – a Siralomház párizsi bemutatásától – kezdve mindig a figyelem középpontjában állt és áll ma is. A rendkívüli érdeklődés egyik oka nyilvánvalóan a különleges, végletek között mozgó művészsors, amelyben a mélység és a szédítő magasság, a sötét nyomor és a káprázatos pompa, a nyomasztó magány és a zajos társasági élet egyaránt megtalálható. A szegénység sötétjéből kilépő asztalosinasból Európa és Amerika előkelőségeit saját palotájában fogadó híres festő lett, akinek műveiért versengett a két földrész műértő és műgyűjtő közönsége.

Pályája mélyről indult és magasra ívelt, ám számára mindez állandó belső vívódásokkal járó nehéz utat jelentett. A látványos fogadásokat is kedvelő művész a hétköznapokban keményen dolgozó és egyszerűen élő ember volt. Szeme előtt mindig egyetlen igazi cél lebegett, az alkotó munka, annak minden örömével és gyötrelmével, s ezért mindenre képes volt. Ebben segítségére volt elhivatottsága, az önmaga által tudatosan soha fel nem mért ereje és bátorsága. Útját mégis a saját tehetségében való kételkedés és az ebből fakadó állandó bizonyítási vágy tette olykor önmaga számára is elviselhetetlenül nehézzé. Ennek az állandó vívódásnak is köszönhető, hogy a műveiből áradó erő, látásmódjának egyszerűsége és természetessége meghódította és rabul ejtette még a szenzációkhoz szokott párizsi közönséget is. A legszokatlanabb talán az az érzelemgazdagság volt, amely áthatotta mind az egyszerű történetek, a népi életképek, mind az emberi lét sorskérdéseit felvető nagy kompozíciói, a Krisztus-képek szereplőit. Ugyanakkor legalább ennyire hatásos volt a szalonképeiből áradó könnyedség, a portréit átható emberismeret vagy a monumentális műveiből áradó erő és elegancia.

Mindez nemcsak az életút ismeretében jelent nagy teljesítményt, hanem azért is, mert a korszak, amelyben Munkácsy pályafutása kibontakozott, bővelkedett kiváló, tehetséges és rendkívüli képességű művészekben. A század utolsó harminc évében nagy változások zajlottak a festészet világában Európa-szerte. A művészek közül egyre többen fordultak el a festészeti akadémiák mesterséges világától és a szabad természetben, a mindennapi életben kezdték keresni témáikat. Az ember és a természet ábrázolásának újragondolása új irányzatok megjelenését eredményezte. Áhítatos természetszemlélet és lírai hangvétel jellemzi a „paysage-intime” művészeit, így a francia Camille Corot és Jean François Millet vagy Mészöly Géza munkáit. Életöröm, vidámság és eddig ismeretlen színgazdagság sugárzik az impresszionisták, így Claude Monet, Eduard Manet vagy August Renoir műveiből csakúgy, mint a velük rokon, de festéstechnikában és szemléletben mégis eltérő Szinyei Merse Pál képeiből. Velük ellentétben a realistáknak nevezett művészek – a szegényebb néprétegek felé fordulva – az élet árnyoldalait festették, komor színekkel, olykor drámai hangvétellel, mint a francia Gustav Courbet vagy a német Wilhelm Leibl. A magyar művészek közül a realizmust Paál László tájképeivel, Munkácsy pedig népi életképeivel és tájképeivel képviselte. A modern irányzatok mellett azonban, velük párhuzamosan, tovább élnek az akadémiai oktatásból eredeztethető hagyományos műfajok és stílusok, közülük is elsősorban a romantika és a historizmus, vagyis a régi stílusokat felelevenítő és azokat új köntösbe bújtató akadémizmus. Munkácsy karakteres portréival, szalonképeivel és monumentális kompozícióival ehhez az áramlathoz kapcsolódik, olyan híres nevek mellé, mint Karl von Piloty, a német történeti festő, az osztrák Hans Makart vagy a francia történeti festő, Alexander Cabanel és a francia akadémikus falfestészet jeles művelője, Benjamin Constant.

 

 

Munkácsy Mihály 1844. február 20-án született az akkor még a magyar királysághoz, ma pedig Ukrajna területéhez tartozó Munkács városában, bajor eredetű családban. Keresztlevele szerint Lieb Mihálynak hívták, a Munkácsy nevet 1863-tól használta, de hivatalosan csak 1868-tól vehette fel. Édesapja kincstári hivatalnok volt, édesanyja neve Reök Cecília. Négyéves volt, amikor az egész Európán végigsöprő 1848-as forradalmi hullám Magyarországot is elérte. A családnak először a Miskolc melletti Cserépváraljára kellett menekülnie, majd néhány hónap múlva az egész család Miskolcra költözött. A szülők azonban hamarosan meghaltak, először édesanyja, 1850-ben, majd két év múlva édesapja is, így az öt testvért – szétszóródva az országban – az anyai rokonság, a Reök család fogadta be.

Munkácsy anyai nagybátyjához, Reök István ügyvédhez került Békéscsabára, aki a szabadságharcot követő megtorlások elől menekült el a fővárosból, s bár nehéz anyagi helyzetben volt, vállalta unokaöccse felnevelését. A szülői szeretetet azonban nem tudta pótolni, s a szétszórt figyelmű, nem túl jól tanuló fiút túlzott szigorral nevelte. Munkácsy életében jelentős változás következett be 1855-ben, amikor nagybátyja, aki szakmát kívánt kezébe adni, továbbtanulási lehetőségként felkínálta neki, hogy választhat a szabó- és az asztalosmesterség között. A tizenegy éves fiú az utóbbit választotta, így került Langi Mihály asztalosmester műhelyébe. Az itt eltöltött három év sok szenvedést és megpróbáltatást hozott számára, mindenekelőtt napi 14 órás munkaidőt, hiányos táplálkozást, minimális pihenést, kevés szabad időt. Ezekről az évekről később részletesen írt visszaemlékezéseiben.

Mesterlevele megszerzése után, 1858-tól egy Albrecht nevű aradi asztalosnál talált munkát, de keresetéből csak a szállást tudta fizetni, élelemre már nem jutott, így hamarosan megbetegedett és 1860-ban visszakerült nagybátyjához, aki ekkor már Gyulán lakott. A gyógyulás ideje alatt metszeteket másolgatott, rajzolgatott, s mivel rajzai elnyerték nagybátyja tetszését, engedélyt kapott, hogy egy helybeli rajztanártól órákat vehessen. Így ismerkedett meg Szamossy Elek akadémiai végzettségű festővel, aki másfél éven át tanítgatta, nemcsak a festés alapjaira, hanem történelemre, mitológiára, irodalomra is, és akinek társaságában megfordult néhány nemesi kastélyban, ahol már komolyabb gyűjteményeket is láthatott.

Szamossy ajánlásával Munkácsy 1863-ban Pestre utazott, ahol felkereste az Országos Képzőművészeti Társulat titkárát, Harsányi Pált és a Nemzeti Múzeum Képtárának vezetőjét, Ligeti Antalt. Ligeti barátként és tanárként is segítette és biztatta, hogy másolgassa a lapokban megjelenő illusztrációkat, főként Szemlér Mihály és Lotz Károly népi életképeit. Az első szakmai tapasztalatokat tehát a népi életkép műfajában szerezte két olyan mester révén, akik a klasszicizáló romantika érzelmes és rajzos felfogásában dolgoztak: Lotz Károly a romantikusabb, Szemlér Mihály a humorosabb irányt képviselte. Munkácsy ekkor készült munkái – a Regélő honvéd, a Kukoricapattogtatás vagy a Falu rossza – jól őrzik ezt a hagyományt.

1864-ben Pécsett több arcképet festett ott élő rokonairól. Ekkor készült Reök Irén, Reök Gabriella és Sarolta arcképe. 1865-ben pártfogói támogatásával beiratkozott a Bécsi Képzőművészeti Akadémiára. Tanára Karl Rahl volt, akit nagyon tisztelt, mégis, a legnagyobb hatással Ludwig Knaus német festő Szemfényvesztő című képe és Jankó János biedermeier népéletkép-festő barátsága volt rá. 1865-ben azonban kénytelen volt otthagyni a bécsi akadémiát, mivel a felemelt tandíjat nem tudta kifizetni. E rövid fél év alatt mégis sokat fejlődött kompozíciós készsége, amely jól érzékelhető a bensőséges hangulatú Falusi felolvasás című képén. Még szemléletesebben mutatja be a változást egy másik műve, a Húsvéti locsolkodás, amelynek dinamikus kompozíciója, egészséges humora szokatlan volt a magyar népéletkép-festészetben. Még ebben az évben elkészül a Búsuló betyár is, amely első képi ötlete a néhány évvel későbbi Siralomház című munkájának.